A szereplők tehát a teológus, a politológus és a feminista – a „feminista” vajon egy foglalkozás, merül fel joggal a kérdés. Természetesen nem, hanem egy szemlélet, amiben mind a négyen osztozunk. Én angol és filozófia szakokat végeztem az SZTE-n, az előbbit Gender Studies speciális képzéssel; jelenleg a doktori disszertációmon dolgozom, megélhetési szempontból pedig fordítással, filozófiai szakszövegek nyelvi lektorálásával és újságírással foglalkozom. Az utóbbi már lehetőséget ad egy szélesebb közönség megszólítására, ugyanakkor már feminizmusom kialakulásakor (ami az egyetemi éveimre, a stabilizálódása 23-24 éves koromra tehető) meggyőződésem volt, hogy több platformon kell tevékenykedni. Az írás (akár online, akár offline) nem elég és soha nem lesz az, hanem (amiről pedig régebben hallottam már „egyetemi” feministát lenézően nyilatkozni!) „ki kell menni az utcára”, akciókat, tüntetéseket kell szervezni, és az ezekkel járó sárdobálást is vállalva minél több emberhez eljutni – ez az oka annak, hogy mindenekelőtt nőjogi aktivistának tartom magam, és e roadshowban ebben a minőségemben szerepelek.

 

De kezdjük az alapoknál. Mi az, hogy nő, mi az, hogy férfi? – hangzott Bori első kérdése. Az egyének valóságát mindenképpen elkülöníteném a nemi sztereotípiáktól. Azaz, a választ három szempontból adnám meg: 1. biológiai sajátosságok (melyek alapján egy ember lehet nő, férfi vagy egyes esetekben interszexuális), 2. nemi azonosulás, azaz, ki hogyan éli meg a saját nemiségét, minek tartja magát (nőnek, férfinak, nem bináris embernek), és azt az identitást, amivel azonosul, hogyan éli meg, 3. társadalmi szerepek, elvárt tulajdonságok, viselkedésformák. A társadalmi ideológia szerint ez a három összhangban van a sztereotip „domináns/macsó férfiasság vs. alárendelt/lágy/gondoskodó nőiesség” mentén, a valóság azonban ennél jóval összetettebb. Én az önmeghatározás szabadságát vallom, azaz azt, hogy önmagát, így nemiségének a megélését is mindenki maga határozza meg. Sokféleképpen lehet nőnek vagy férfinak lenni. (Vagy e kettősségen kívül álló embernek – én nem „ijedek meg” ettől a témától sem, többek közt azért sem, mert a nem bináris emberek létezése nem fenyegeti a férfi vagy női identitások stabilitását, ahogy pl. az enyémet sem; és fontosnak tartom, hogy senkinek se kelljen értéksemleges tényezők miatt, csak a többségi társadalom előítéletei folytán személyes kibontakozásában korlátozva, rejtőzködve, „másodrendűként” élnie.) A nemi identitás megélése, ha valóban megfelel az egyén hajlamainak, részben vagy egészében egybe is eshet a hagyományos mintákkal (tévedés, hogy a feminizmus ezt ne tartaná legitim opciónak!), azok azonban nézetem szerint nem feltétlenül értékesebbek a nőiesség illetve a férfiasság alternatív megélési formáinál. Nem értek egyet azokkal az aggályokkal, miszerint a hagyományos nemi szerepek fellazítása „egyformaságot” eredményezne, hiszen az egyének nagyon eltérőek, szabad kibontakozásuk éppen a sokszínűséget segítené elő, ráadásul pont a hagyományos nemiszerep-szemlélet osztja az embereket két homogén csoportra. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy adott esetben éppen a nemi sztereotípiáknak való megfelelés lehet veszélyes: a nők elleni erőszak például a macsó, „férfias” tulajdonságoknak (kezdeményező, irányító, erős, határozott, a család feje) való túlzott megfelelés; a nőket pedig az ezekkel párba állított, ezeket „kiegészíteni” hivatott (megj. szerintem senki sem „fél ember”, a párkapcsolat nem egymás kiegészítése, hanem két teljes ember partnersége/szövetsége) elvárt tulajdonságok (passzív/várakozó, támaszra szoruló, érzelmes, gondoskodó, simulékony, a család összetartója) akadályozzák a bántalmazó kapcsolatból való kilépésben. Véleményem szerint azt a családot, ahol bántalmazás jelenik meg, nem kell, sőt nem is szabad – még valamiféle családcentrikus szemléletre vagy értékre hivatkozva sem! – egyben tartani. (A konzervatív családdefiníció is a „szeretetközösség” gondolatára épül, amit a bántalmazás semmissé tesz.)

 

A beszélgetés során többször szóba kerültek a feminizmus hullámai és irányzatai, ezek felvázolását a kollégák szemlátomást tőlem várták. A feminizmus szót Nancy F. Cott történész szerint Hubertine Auclert francia szüfrazsett alkotta 1880 körül. Az első hullám, ami a 20. század elején csúcsosodott ki és jelent meg a világ szinte minden országában, a jogi egyenlőséget: az oktatáshoz, az otthonon kívüli munkához, az értelmiségi foglalkozásokhoz való jogot és különösen a szavazati jogot állította a törekvései középpontjába. Hatalmas tévedés ugyanakkor azt hinni, hogy a korai szüfrazsettek beérték volna a pusztán írott, formális egyenlőséggel! A szavazati jogot egy eszköznek tekintették, melynek segítségével a nők a férfiakkal egyenlő mértékben beleszólhatnak a társadalom alakításába. További jellegzetessége a korai mozgalomnak, hogy politikai oldaltól függetlenül működött: Magyarországon is akadtak szabadelvű ellenzői és katolikus, konzervatív támogatói. Ez ma is így van: teljesen jogos a felismerés, hogy a magukat liberálisnak vagy baloldalinak valló szerkesztőségek a nemek arányát, illetve a szexizmus problémájára helyezett hangsúlyt illetően nem következetesek. (És támogatás is érkezett már olyan csatornától, ahonnan kevésbé vártuk.)  

 

Fontos hangsúlyozni, hogy a szüfrazsettek nemcsak az aktív, hanem a passzív választójogért, azaz a választhatóságért, így a nők politikai szerepvállalásáért is küzdöttek. Céljuk egy olyan világ, egy olyan társadalom volt, ami ugyanannyira nőarcú, mint férfiarcú – márpedig ez a mai napig nem valósult meg. Nem kell messzire mennünk példákért: Magyarországon 1982 óta (!)  érvényben levő ENSZ nőjogi egyezmény (1982. évi 10. tv. erejű rendelet, Egyezmény a Nők Elleni Diszkrimináció Minden Formájának Felszámolásáról, CEDAW, ejtsd: „szidó”) – aminek egyáltalán a létezéséről tapasztalataim szerint alig tud valaki! – és a kapcsolódó ajánlások betartására semmilyen kormányzati erőfeszítés nem történik, sőt azokkal egyenesen ellentétes intézkedések lépnek életbe. Másik példa, hogy az Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatásával és betartásával konkrétan nők és gyerekek életét lehetne megmenteni, ennek ellenére a folyamat hazánkban megrekedt a semmire sem kötelező aláírásnál.

 

A további hullámokból Magyarországra a maguk idejében nem sok jutott el, ez is az egyik oka, hogy a nagyrészt amerikai és nyugat-európai szakirodalmakra támaszkodó feminista irányzatokról nem gondolom, hogy egy az egyben alkalmazhatók a mi kontextusunkra. Elvben megkülönböztethetünk liberális, szocialista, radikális, pszichoanalitikus, egzisztencialista, posztmodern és ökofeminizmust (hogy csak a legelterjedtebbeket említsem). Ami engem illet, ha nagyon muszáj e kategóriák mentén mozognom, akkor jelenleg, számos fenntartással, a liberális és a baloldali irányzat között helyezem el magam. Azért nem vagyok teljesen liberális feminista, mert a liberalizmust sok esetben nem tartom elégséges magyarázatnak/megoldásnak egy-egy társadalmi problémára: például (tudva egyúttal, hogy nem minden liberális feminista gondolkozik ilyen sarkosan) a prostitúció és a pornó esetében kifejezetten cinikusnak látom azt a megközelítést, hogy egy nőnek mint „szabad embernek” jogában áll áruba bocsátani a testét. A pornográfia és a prostitúció tekintetében rendszerszintű megközelítés szükséges: fel kell tenni azt a kérdést, hogy anyagi megszorulás esetén miért kínál ilyen lehetőséget a társadalom a nőknek, miért kínálja ezt hamarabb a nőknek, mint a férfiaknak (bár ők sem maradnak teljesen ki, noha a használóik nagy része szintén férfi) és miért hajlandó esetükben ezt hamarabb honorálni, mint a képzettségüket, intellektuális képességeiket? A nemek és a szexualitás milyen szemlélete mellett alakul ki a prostituáltakat használó férfiakban az a meggyőződés, hogy pénzért megvehetnek egy másik embert? Baloldali feminista gondolkodók egy részével ellentétben ugyanakkor nekem meggyőződésem, hogy a nők politikai, közéleti, vezető szerepvállalásának növelése (akár a politikában, akár cégeknél, stb.) még a jelenlegi rendszeren belül mozogva, önmagában is csökkentené a kizsákmányolást, erőszakot, egyenlőtlenségeket és egy szociálisan érzékenyebb, empatikusabb társadalomhoz járulna hozzá. (Ahogyan a család intézményének megkérdőjelezése nélkül, azon belül maradva az egyenlő otthoni munkamegosztás is nagyban hozzájárulna a nemek társadalmi egyenlőségéhez.) Ezt a szerepvállalást segíteni kell (pl. családbarát munkahelyek ösztönzésével, figyelemmel az apákra is!, vagy, illetve, inkább és, kvótákkal, amiket szintén nem tartok ördögtől valónak), mert – éppen a hagyományos nemiszerep-elvárások miatt, amelyek szerint a házimunka-gyermeknevelés szinte teljes egészében a nőkre hárul, ugyanakkor a munkakörülményeik ehhez nem mindig igazodnak. Nem igaz az, hogy a munka világában a nő a férfiakkal egyenlő feltételek mellett állhat be a versenybe, ennek megoldásához az egyéni szerepzsonglőrködés kevés.

 

Egy másik kérdés, amire szintén tőlem várták az elsődleges választ, a feminista és az LMBT+ mozgalmak viszonyára vonatkozott. A már említett pornó-prostitúció kérdés mellett ez a téma az, amiben gyakran belső vitába keveredem. Én személy szerint azt vallom, hogy a különféle alávetett társadalmi csoportoknak empatikusnak kell lenniük egymás iránt és együtt kell működniük, így természetesen a feminista és LMBT+ csoportoknak is. Azon túl, hogy az LMBT+ emberek közt is vannak nők, vannak olyan ügyek, amelyekben a nők és az LMBT+ személyek egyaránt érintettek, ilyen például a reprodukciós jogok kérdése, vagy a fundamentalista keresztény csoportok illetve a szélsőjobb felől érkező gender-ellenesség és az ezzel kapcsolatosan terjesztett téveszmék.

 

Néhány éve közelebb álltam ahhoz a nézethez, hogy az eleve számos előítélettel terhelt feminizmushoz ne társítsunk további népszerűtlen témákat. Mára azonban felismertem, hogy a sztereotípiák ellen kínos óvatoskodással és a tévhitek folyamatos tagadásával („nem szőrös a lábunk, nem akarjuk eltörölni a nemeket, nem utáljuk a férfiakat” stb. stb.) nem érdemes küzdeni, nem éri meg a bele fektetett energiát. Egyrészt azért nem, mert aki eleve rosszindulatúan közelít a feministákhoz, úgyis talál bennük mindig valami kivetnivalót. (Példa: egy feminista rádiós műsorvezetőről feltételezték, hogy biztos egyedülálló és gyermektelen. Elmondta, hogy van férje és gyereke, erre azt kapta meg, hogy szegény gyerek, milyen anyja van. :) ) Másrészt, a nőknek joguk van mások szemében előnytelenül is kinézni, sem ez, sem egyedülálló státuszuk, sem bármi egyéb személyes jellemzőjük nem érvényteleníti a nők társadalmi helyzetére vonatkozó felismeréseket. Továbbá, értelmetlennek illetve leegyszerűsítőnek, általánosítónak vélem „a férfi mint ellenség” vs. „a férfi mint partner” megkülönböztetést. Nem az egyéni férfiak az „ellenségek” (kivéve a bántalmazókat), hanem a patriarchális társadalmi berendezkedés, és a feminizmusnak nyilván lehetnek és vannak (sőt mindig is voltak) a patriarchális értékrendet, illetve abban az előjogaikat kritikusan szemlélni képes férfi szövetségesei. A férfiakat nem kell „legyőzni” (semmilyen kontextusban nem kedvelem a „nemek harca” szemléletet, romantizálva sem), mert nem a jelenlegi hatalmi viszonyok megfordítása a cél, hanem a hatalom egyenlő megosztása.

 

A számos belső vita miatt momentán úgy látom, hogy nagyon nehéz megállapodni valamiféle feminista vagy női jogi minimumban. Tekintettel arra, hogy igen különböző emberek nevezik feministának magukat (akár a pornót-prostitúciót pártolók, abortuszt ellenzők, illetve homo- és/vagy transzfób emberek is, Greer személyében még nőinemiszerv-csonkítást pártoló feminista is akad), meglehetősen leszűkül a feminizmus definíciója. (És mivel a feminizmus elveti az autoriter szemléletet és úgy tartja, hogy abszolút igazságokat kinyilatkoztatni illetve „a” feminizmust kisajátítani senkinek nincs joga, nem is fog ez a probléma egyhamar megoldódni.) Közös pontnak tulajdonképpen csak a nők hátrányos társadalmi helyzetének felismerése tekinthető, de még itt is hozzátenném, hogy a nők bizonyos csoportjainak hátrányos helyzetének felismerése, hiszen vannak magukat feministának mondók, akik a nők egyik vagy másik csoportjával elfelejtenek vagy nem hajlandók foglalkozni. A megoldási javaslatok is lehetnek olyannyira különbözőek, hogy az egyik irányzat megoldási javaslatait egy másik irányzat akár még károsnak is tarthatja. A két téma, amiben valamelyest látom a konszenzus és a közös munka lehetőségét, az a nők elleni erőszakkal szembeni küzdelem (remélem, sikerül abban megegyezni, hogy az áldozathibáztatás semmilyen körülmények közt nem elfogadható, bár, tekintve, hogy a Slutwalk is megosztja a feministákat, vannak kételyeim…), valamint a törekvés az anyaság valódi társadalmi megbecsüléséért, beleértve a kórházi szülés körülményeinek és a kisgyermekes nők helyzetének javítását. Viszonylag kevés konfliktuslehetőséget hordoz még magában a feminista/nőmozgalmi múlt feltárása és a „kulturális feminizmus”, azaz a jelentős művészi, tudományos, politikai stb. teljesítményt nyújtó, ám nemük miatt mégis háttérbe szoruló nők megismertetése; ebben is el tudok képzelni közös munkát – amire a korábbi évekhez képest most már nyitottabb vagyok.

 

Ezekről a kérdésekről is szó lesz a roadshow további állomásain: november 30-án 18 órakor a szegedi Grand Caféban, és decemberben Debrecenben. A körülbelül egyórás beszélgetést – melyben jelentős szerepet kap az esélyegyenlőségi közpolitika és a vallás is – a közönség kérdései, hozzászólásai követik. Szeretettel várunk minden érdeklődőt!