A Budapest Pride hete alatt a "Transzfeminizmus" workshop volt számomra az egyik legnagyobb érdeklődéssel várt program, mert két, önmagában is marginalizált és súlyos félreértésekkel, sztereotípiákkal terhelt témát hozott össze: értelemszerűen a feminista mozgalom transzneműek által képviselt irányzatáról szólt, és arról, hogy mely közös pontok találhatók a nők és a transzneműek elnyomásában. A workshopra, két feminista transznemű nő vezetésével, nagyszámú közönség részvételével, július 3-án, szerdán 19 órától került sor a Bálint Házban.

 

A transzneműség - amelyről korábban már írtunk - mindazokra vonatkozik, akiknek a biológiai neme nem egyezik a nemi identitásával, illetve, akiknek a nemi kifejezésmódja nem illeszkedik a mások által (helytelenül) vélelmezett biológiai neméhez. Az olyan, köznapi kifejezésmódok, mint "férfinak született, de nő akar lenni", "nővé akar válni", "átoperáltatta magát", "nővé operáltatta magát" nem helyesek és nem is udvariasak, mert nem tartják tiszteletben az egyén önmeghatározási jogát, amelyhez hozzátartozik a neme is. Ennek alapján az egyén önmeghatározását vesszük alapul és nem a biologikumát, azaz a "transznemű nő" a női nemi identitású transznemű emberre vonatkozik, a "transznemű férfi" pedig a magát férfiként azonosító transznemű egyénre. A transzneműség felvállalását az érintett résztvevők nehezebbnek tartják a melegséghez képest: a melegség arról szól, hogy kit szeretsz, míg a transzneműség arról, hogy ki vagy. (És még ezen túlmenően lehet a transznemű is hetero, meleg, leszbikus, bi-, pán- vagy aszexuális.

 

Bár bizonyos értelmezések szélesebbre nyitják a "transz-ernyőt", a konszenzuális definíció szerint NEM transznemű pl. a körmét kifestő férfi, vagy a zakóban-nyakkendőben járó nő (amennyiben ezt férfi, illetve női nemi identitással teszi). Ők egyszerűen nem alkalmazkodnak a biológiai nemükhöz kapcsolódó társadalmi elvárásokhoz, azaz a nemi sztereotípiákkal szembehelyezkedő, gender-nonkonform egyének. Még egy tisztázandó félreértés: mielőtt valaki előhozakodik a "majd ha megnő, eldönti" viccel, leszögezném, hogy - a médiabeli ábrázolásokkal ellentétben - itt nem valamiféle szeszélyről, hóbortról, unatkozó celebek figyelemfelhívó allűrjéről van szó, hanem egy veleszületett állapotról: a transznemű személy kora gyermekkortól, onnantól, hogy egyáltalán van öntudata, tudja, érzi, hogy a biológiai nemétől eltérő nemhez tartozik, és a későbbiekben, ha van rá lehetősége, igyekszik a nemi identitásának megfelelő külsővel élni, és (az esetek egy részében) az átmenet, a transition végén az ún. nemi helyreállító műtéten átesni.

 

Az is egy média által generált tévhit, hogy a transzneműek egytől egyig bohém, feltűnősködni szerető egyének, netán mind melegbárokban lépnek fel - egyszerűen "csak" önmagukként szeretnének élni. A legtöbbükre az aktivista szellemiség sem jellemző: az LMBTQIA közösségekben, mozgalomban kisebbségben vannak, ritkábban vállalják fel magukat, és mégis tízszer olyan gyakran válnak gyűlölet-bűncselekmény áldozatává, mint a melegek. A workshop vezetője sem tudott Magyarországon halálos kimenetelű, transznemű elleni bűncselekményről (update: sajnos azóta már volt), de a zaklatás, hátrányos megkülönböztetés, megverés, nemi erőszak gyakori. A homofóbia, a transzfóbia és a szexizmus gyökere azonos: a feminizmusban, a homoszexualitásban és a transzneműségben az a közös, hogy a cisz-heteroszexista patriarchális társadalom bináris szemléletével áll szemben, és megkérdőjelezi a nemekhez rendelt tulajdonságok, viselkedésformák létjogosultságát, illetve a nemek alá-fölérendeltségi viszonyát. 

 

A feminizmus korábbi hullámai, de különösen a második sajnos idegenkedéssel fordult a transznemű emberek felé: olyan ellenséges kijelentéseket tettek, miszerint a transznemű férfi elárulja a sisterhoodot, a transznemű nő pedig be akar tolakodni a nők világába zaklatónak. (Megjegyezném viszont, hogy a magyar első hullámos feminizmus fő alakja, a korát sok tekintetben megelőző Schwimmer Rózsa már ír - és elfogadó hangvételben ír! - A Nő és a Társadalomban transzneműségről.) Azt, hogy a transzneműség nem választott - legfeljebb annak felvállalása - alátámasztja az a tény is, hogy a transznemű nők becsült aránya (megj. erről többféle adat olvasható, én ezeket láttam legtöbbször) 1:30000, míg a transznemű férfiaké 1:100000 - ha ebben lenne önkényesség, logikus lenne, hogy többen "törekednének" a jóval privilegizáltabb férfilétre, mint az alávetettebb női mivoltra.

 

A mai feminizmus az iménti elutasítással többnyire nem azonosul, bár pragmatikus okokból megjelenhet a téma hárítása: elég sok energiát kíván a szexizmus elleni harc, és nem akarnak egy külön problémának vélt nehézséget a vállukra venni. Tartozom azzal a vallomással, hogy a nőkért.hu korai szakaszában én is effelé hajlottam, azóta, mint a mellékelt ábra mutatja, változtattam a nézeteimen, többek közt mert nyilvánvaló, hogy a cisz és a transznemű nők problémái egyazon tőről fakadnak, így az együttműködés is logikus lenne - amit megnehezít, hogy az LMBTQIA + feminista együttműködés önmagában is sok kívánnivalót hagy maga után, és a T sokszor még az LMBTQIA mozgalmon belül is marginalizált.

 

A transition elé a társadalom számos akadályt gördít: eleve azzal, hogy születéskor ellátják az egyént "fiú" vagy "lány" címkével, egy sor elvárást támasztanak felé. Ezeknek megfelelni egy cisz - azaz biológiailag és nemi identitás szempontjából egyaránt (megj. NE használjuk a "született nő", végképp ne a "normális nő" kifejezéseket. A "genetikai nő" vagy a "cisz nő" a helyes) - nőnek vagy férfinak is nehézséget okozhat (gondoljunk csak az összeszidott vadóc kislányra és az "anyámasszonykatonájának" csúfolt, félénk kisfiúra), de még nagyobb terhet ró egy transznemű emberre.

 

Felmerült a közönség részéről, hogy ennek az állapotnak előnye lehet-e, hogy a transznemű nő férfiprivilégiumokat élvez, mert az élete korai szakaszában fiúnak nevelték, így nem sajátítja el a nőket gúzsba kötő nemi sztereotípiákat, mer asszertív lenni. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez ritka: egyrészt, változó, hogy az egyén mennyire fér hozzá ezekhez a cisznemű privilégiumokhoz, másrészt, e relatív előny mellett "cserébe" úgy nő fel, hogy nem érzi jól magát a saját testében. Ráadásul, és ebben áll az egyik legnagyobb probléma - amellett, hogy az orvosi segítséget stigmatizáláshoz kötik, "nemi identitászavar"-ban szenvedőnek minősítve a transznemű egyént - az orvostársadalom önkényesen dönt arról, hogy ki eshet át nemi helyreállító műtéten, és a jogosultsághoz egy sor vizsgálaton kell átesni, ahol a minél hagyományosabb nőiességet kell reprezentálni, bizonyítani. Különben, ha az egyén nem hagyományosan nőies nő, nem hiszik el, hogy ő nő. Ezen különösebben nincs mit csodálkozni - nem genderkonform ciszhetero nőkkel is előfordul, hogy pszichológusok vagy pszichiáterek ebből "ki akarják gyógyítani", és a "pácienst" a "helyes, normális" hagyományos női szerep felé terelni. (Gender és LMBTQIA szempontból felvilágosult szakemberből meglehetősen kevés van.)

 

Tény, hogy ritka a nőiségét nem sztereotip módon megélő, megélni akaró transznemű nő (ennek praktikus oka, hogy a transz nő személyes biztonsága egyenesen arányos a cisz nőre hasonlítással, illetve ezen belül a hagyományos női viselkedésminták megjelenítésével), ezért történt meg, hogy a transzfeminizmusban eleinte többen voltak a transz férfiak. (Érdekes lett volna arra kitérni, hogy a transz férfiak hajlamosak-e rájátszani a macsó sztereotípiára, vagy éppen hogy igyekeznek elkerülni azt, és egy nem elnyomó férfiasságot kifejezni.)

 

Tovább tereli a transzneműeket a nemük hagyományosabb kifejezésmódjai felé - szintén a közönség részéről érkezett felvetés szerint - az, hogy ha a transznemű nő a transition alatt "rájátszik" a nőiségére, könnyebben befogadja a transz társadalom. A hozzászóló szerint az LMBTQIA kamaszok hajlamosak rájátszani az üjonnan megtalált identitásuk külső sztereotípiáira, hogy a transz közösséghez tartozzanak, még akkor is, ha a többségi társadalom így még jobban kiközösíti őket. (Ez teljesen rímel a kamaszokra általában jellemző megfelelési vágyra, vélt vagy valós csoportnormák követésére.) Ennek ellentmondott egy transznemű nő felszólaló, aki úgy tapasztalta, a kiközösítés mindenképp elkerülhetetlen, majd elmesélte, hogy a transition őt olyannyira felszabadította, illetve, mint elért eredmény, olyannyira önbizalommal ruházta fel, hogy őt egyáltalán nem érdeklik mások elvárásai, csak boldog, hogy végre önmagaként mehet ki az utcára.

 

Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a feminista - LMBTQIA együttműködés terén a hazai fronton még igen sok a teendő. Ugyanakkor örömmel látom a hazai színtéren a sokszínű feminizmus egy újabb irányzataként az egyre aktívabb transzfeministákat - jelenleg ketten viszik a blogot és a Facebook-oldalt, remélem, csatlakoznak még hozzájuk többen is.

 

"Azt hittem, idejövünk és felgyújtjuk a patriarchátust!" - fogalmazta meg visszajelzését egy lány a közönség soraiból. Persze, hogy felgyújtjuk. Csak egy több mint tízezer éves építmény, még ha itt-ott már rohad is belül, nem gyullad meg olyan könnyen. De a fáklyákat dobáljuk rá folyamatosan, és talán még fogjuk látni, ahogy felcsapnak a lángok. :)