Úgy hiszem, a legalapvetőbb társadalmi ellentét a hatalom mentén, az elnyomók és az elnyomottak között húzódik. Sok fajta elnyomás létezik, és van, ami már a születéstől elkezdődik. Alapvető felismerés, hogy férfiként nemi alapon privilegizált helyzetben vagyunk. Több elismerést, több szabadságot, több hatalmat kapunk, mintha nőnek születtünk volna - ez ellen mit sem tehetünk, ha nem ismerjük fel. Persze attól, hogy felismerem, még ugyanúgy privilegizált élettel a fülem mögött állok oda részt venni az elnyomás megszüntetését célzó folyamatban.

Privilegizáltként jelen lenni egy kisebbségi csoportban nem egy hálás szerep. Ugyanakkor sértett, elnyomott, bántalmazott nőktől elvárni, hogy legyenek már méltányosak, legalábbis álszent dolog. Én ugyan nem szoktam visszafogottan bánni elnyomókkal, és másokat sem bíztatnék erre, mert az elnyomottak dühe jogos érzelem, a kérdéses elnyomás maga pedig sajnos nemi alapon történt, történik. Ez van. És meg kell változtatni. Az igazságosságot pedig elsőnek nem az igazságért küzdő elnyomottakon kell számonkérni. Nem azért, mert gyengébbek vagy butábbak lennének (nem azok), vagy mert nők (hiszen magam is dühöngök a nemi alapú elnyomás miatt), hanem mert a problémát eleve nem az okozza, aki nem átallja hangoztatni, hogy károsulttá vált.

Feminista férfiként gyakran szembesülhetünk az elnyomottak nyílt dühével, amiben nem tudunk teljes értékűen osztozni, és aminek többé-kevésbé mi is célpontjának érezhetjük magunkat, ezt pedig önmagában rossz viselni. Sokszor negatív érzelmeket, frusztrációt, önértékelési problémát, defenzív beállítottságot figyelek meg magamon, és ez fontos, nem söprendő az asztal alá. A saját, egyéni és személyes szempont is fontos, ahogy a nemi egynlőséget támogató férfiak csoportjának speciális szempontjai is fontosak, viszont nem kéne összekeverni a társadalmi jelenség szempontjaival. Külön kell választani, és gondozni, ahelyett, hogy negatív ellenerőként hassunk az emancipációs folyamatban, vagy elfojtuk, vagy az én esetemben például nyavajgok. Ugyan milyen átalakulási folyamatnak lenne produktív része ez a nyavajgás? Erre próbálok rájönni.

Hogyan vehet részt férfi a nemi egyenlőség folyamatában? Mert részt veszünk, de gyakran rosszul. Szerintem ennek a fő oka, ha nem tudunk jól bánni ezzel a szereppel. Nem akarom egyoldalúan leegyszerűsíteni, csak azt mondom, hogy ha másokat akarnánk emancipálni, azzal nem ismernénk el az egyenlőségüket. Saját magunkat kellene emancipálnunk, hogy valóban egyenlőként vehessünk részt a folyamatban, nem pedig erősebb-okosabb vagy éppen bűnbánóbb nemként. Ez egyszerűen egy másik feladat, és úgy tapasztalom, hogy nem végezzük el megfelelően a nagy kollektív feladat ránk eső részét. Senki sem fogja majd helyettünk megalakítani vagy megszervezni az emancipált férfiakat. Mégsem vagyunk szervezettek, pedig minden lehetőségünk és képességünk megvan hozzá. Nem csupán ellenállni szeretnék a többségi(nek mondott) elnyomó nemi szerepeknek, hanem kialakítani, megvalósítani az emancipált férfiakat, mint közösséget.

Ehhez kezdetnek az kell, hogy összejárjunk, megismerjük egymás érzéseit és gondolatait, és ne számkivetett ellenállóként, hanem teljes értékű közösségként kezdjünk el működni. Eddig a férfiszolidaritást nőellenes magatartásként voltunk kénytelenek ismerni. Ez logikusan elidegeníti a férfiszerepétől a profeminista férfit. Én ugyan nem fogom hagyni, hogy pár évszázadnyi macsóskodás farvizén ne tudhassam magam normális közösségi tagnak, mert nem tolerálom a nemi alapú elnyomást. Biztos vagyok benne, hogy sokan vagyunk így "kevesen".

Épüljünk!