„Hallottad bizonyára, miként győzött a futásban

egy lány férfiakon: nem költött volt ez a nagy hír;

mert győzött csakugyan, de nehéz volt dönteni: vajjon

gyors lábával vagy szépségével volt-e kiválóbb.

Férje felől istent kérdett, s neki akkor az isten

«Nem kell férj, Atalanta, neked;» szólt, «fuss te a férjtől!

S minthogy eképp nem téssz, még élsz, s már nem te magad léssz.»”

(Ovidius, Átváltozások, Atalanta; ford.: Devecseri Gábor)

Atalantát, az árkádiai (más verzióban boiót) hős hajadont, akiről ez a rövid részlet szól, a görög amazónnak is nevezték. Ebből két dolog is kiderül az amazónokkal kapcsolatban: egyrészt, hogy a görögök nem tartották őket görög népnek, másrészt, hogy messziről kerülték a férfiakkal való együttélés minden formáját. A görög források vagy a Fekete-tenger vidékére, vagy Kis-Ázsiába (Lykiába) teszik az amazónok hazáját, tehát mindenképp a görög területeken túlra. Annak ellenére, hogy a görög civilizáción kívülre helyezik őket, Arész, görög hadisten lányaiként mégis erősen kötődnek a görögökhöz, akiknek a mítoszait átszővik a velük vívott heroikus csaták legendái.

Nem tudjuk, pontosan mikor kerültek be a görög mítoszokba, mivel azok elsődleges továbbadási módja az ókorban sokáig az ének volt. Csak az i.e. VIII. században rögzítették őket írott formában is. Ekkor Homérosz az Iliászban antianeirainak (anti = helyett; anér = férfi) nevezi őket, ami férfiakkal egyenrangút jelent, Devecseri Gábor fordításában „férfierős”. Innentől kezdve a görög héroszok cselekedeteinek része volt az amazónok elleni harc. Éppúgy próbatételeik egyike volt, mint például a kentaurok, szörnyek vagy gigászok elleni küzdelem.

Történeti, földrajzi munkák az i.e. VI. századtól kezdtek el foglalkozni az amazónokkal. Hérodotosz i.e. V. századi történeti munkájában a szkíták és amazónok leszármazottainak tartja a Fekete-tengertől északra fekvő területeken élő sauromatákat/szarmatákat (Hdt. 4.110-117). Leírja, hogyan kerültek a szkíta férfiakkal szexuális kapcsolatba, valamint azt is, hogy amikor azok feleségül akarták venni őket, az amazónok ezt visszautasították azzal, hogy ők nem akarnak hagyományos feleségéletet élni. Felajánlották a férfiaknak, hogy ha ők mégis velük akarnak tartani, akkor előbb térjenek haza, kérjék ki szüleiktől jussukat, majd kövessék őket olyan helyre, ahol az amazónok szabadon folytathatják vadászó, harcias életmódjukat. Ez lényegében pont a fordítottja a hagyományos görög házasságnak, ahol a nő visz magával hozományt és követi férjét annak házába. Hérodotosz azt is megemlíti, hogy a férfiak képtelenek voltak megtanulni az amazónok nyelvét, a nők viszont hamar megtanulták a férfiakét, így tulajdonképpen elveszítették a sajátjukat. A szkíták maguk egyébként Hérodotosz szerint oiropatának, „férfiölőnek” hívták az amazónokat.

Más, elterjedtebb verziókban az amazónok férfiak nélkül éltek, csupán időszakosan találkoztak velük gyermeknemzés céljából. A lánygyermekeket megtartották, a fiúkat megölték vagy visszaküldték az apának. Hippokratésznál pedig egy olyan változatot olvashatunk, miszerint az amazónok kificamították újszülött fiaik ízületeit, hogy felnőve ne fordulhassanak a nők ellen, és kézművesként, ülőmunkára használták őket (Hippokr. De articulis 53.1). Későbbi szerzők (pl. Sztrabón, Diodórosz) sikeresen népszerűsítettek az amazónokkal kapcsolatban egy olyan hiedelmet, aminek talán elnevezésük eredetének téves magyarázatához is köze van.

Elterjedt ugyanis, hogy a harcos nők levágták vagy kiégették mindkét, vagy csak jobb mellüket, hogy ne zavarja őket nyilazásnál. A legkorábbi forrásokban ilyesmiről nincs szó, és a több száz fennmaradt ókori vázakép és szobrászati emlék sem ábrázolja őket egyetlen egyszer sem mell nélkül. Az amazón szót ugyanis többen (tévesen) görög eredetűnek vélték, és úgy magyarázták, hogy a görög mazos (mell) szóból és az a fosztóképzőből jött létre az elnevezés („mellnélküli”).

A valóságban azonban az amazón szó nem görög, hanem keleti eredetű.

Az ókori görögök jelentős mennyiségű vázát hagytak ránk, és mivel ez jól fennmaradó anyagcsoportnak számít (sírokba helyezett mellékletként évszázadokon át megőrződött), a kezdetektől tanulmányozhatjuk rajtuk az amazón-ábrázolásokat. A görög vázákon gyakoriak az alakokat megnevező feliratok, ami a korai időszakban, az i.e. VII – VI. században azért is volt fontos, mert még nem rögzültek a mítoszok konvencionális ábrázolásmódjai. A leggyakrabban felbukkanó amazón név az Andromaché, ami „férfiölőt” jelent, de Pentheszileia és Akhilleusz története (Akhilleusz megöli Pentheszileiát, de közben beleszeret a haldokló amazón királynőbe) is szerepel már a korai ábrázolások közt.

Az amazónokat mindig harci felszerelésben, csatában ábrázolják, soha nem tűnnek fel otthoni, vagy egyéb környezetben. A legkorábbi vázákon főleg karddal harcolnak, majd egyre többször jelenik meg náluk az íj, de ábrázolásmódjuk csak a klasszikus korra standardizálódik. Az 520-as évektől egyre inkább keleti öltözékben, ujjas felsőben és nadrágban, csúcsos sisakban vagy ahhoz hasonló fríg sapkában ábrázolják őket. Ezen felül hordhatnak a görög harcosokra jellemző rövid khitónt is, amely esetükben általában díszített, míg a görög változat dísztelen. Az íj szintén keleti jellegüket hangsúlyozza; a szkíta harcosokat is ezzel ábrázolták. Közel harchoz használhatnak kardot, lándzsát, eseteként fejszét, pajzsot nem minden esetben látunk náluk. Az amazónok által használt fejszét néha a labrüsszel (labrys) azonosítják, amely azonban a bronzkori Kréta Minószi kultúrájára jellemző kettős bárd alakú szakrális szimbólum. Noha tény, hogy Krétán női istenségekhez kapcsolódik és keleti eredetű, formája mégis más, mint az amazón ábrázolásokon látható könnyebb, egyélű harci fejsze, a sagaris, amely egyébként szkíta nők sírjában is megtalálható mellékletként.

Az i.e. V. század elején különösen népszerűvé válik Thészeusz alakja, aki felszabadította Attikát és Athént a környéket terrorizáló szörnyektől és részt vett az Athént megtámadó amazónok elleni harcban is. A felszabadító hérosz alakjának népszerűsége párhuzamba állítható a türannoszok elzavarásával, Athén demokratizálódásával. A vázaképeken is megjelenített Antiopé és Thészeusz történetnek több verziója is ismert, a legkorábbi szerint Thészeusz elrabolja az amazón királynőt és erőszakkal feleségül veszi. A házasságba kényszerítéssel tulajdonképpen amazón létét öli meg. Ez a történet már nagyon görög megoldást tükröz és azt is megmutatja, milyen is volt ez a fiatal demokrácia. Eleve csak a férfiak bizonyos csoportja rendelkezett szavazati joggal, a nők számára pedig az eddiginél is nagyobb elzártságot jelentette.

A patriarchális görög társadalom részéről elfogadhatatlan volt az amazónok matriarchátusa. Számukra ez a káosszal, a barbársággal volt azonos, ezért is helyezték az amazónokat a görög civilizáción túli területekre. Mítoszaikban pedig az tükröződik, hogy összecsapásaik során igyekeztek az amazónokat a számukra egyedül elfogadható női szerepekbe kényszeríteni (ld. Akhilleusz, Thészeusz). A görög ikonográfiában a barbárságot, a hybrist, azaz a rend ellen támadó elbizakodottságot, állatias vonásokkal, csúnyasággal jelenítették meg (pl. kentaurok, gigászok). Az amazónok azonban mindig szépek a görög jeleneteken. Az ő fő bűnük a férfiak elutasítása, így büntetésük a nemek patriarchális társadalomban ismert viszonyainak helyreállítása, tehát az amazónok női szerepekbe történő kényszerítése a házasságon, szerelmen keresztül, amihez szükségszerű kívánatos nőként ábrázolni őket.

Az, ami az amazónokkal történik a klasszikus kori mítoszokban, kultikus szinten az athéni kislányok életének is része. Szokás volt lánykoruk emlékeit, babát, ruhát, sőt, hajtincset felajánlani házasságuk előtt Artemisznek. Kislányok egy csoportja egy évet töltött még pubertás kor előtt Artemisz istennő szolgálatában, Brauronban. Arktoinak, kismedvéknek nevezték őket. A vad természet, vadászat, női életciklusok szűz istennőjének szentelt időszakot rituális vadságban töltötték a lányok, az időszak végén szabad életük emlékeit hátrahagyva, immár alkalmasak voltak a házasságra. A folyamat tulajdonképpen a lányok „megszelídítésének”, amazón-énjük megtörésének részét képezte. Az ókori görög felfogásban ugyanis a lányok házasság előtt domesztikálandó „vadállatok” voltak, a „civilizációs” folyamatot természetesen a férj fejezte be.

A harcos életmódot folytató nők története azonban nem tartozik teljes mértékben a legendák körébe. A szkíta és szarmata nők jelentős hányadát temették el fegyverekkel, sőt, néha lóval együtt, ilyen síregyüttesről nemrégiben a magyar média is beszámolt: . Csontvázaikon sokszor korábbi csatában szerzett sebesülések nyomai is láthatók.