Jane Rogers Jessie Lamb testamentuma című, az Ad Astránál nemrég magyarul is megjelent regénye (ford. Béresi Csilla) egyaránt sorolható az apokaliptikus science fiction és a reproduktív horror műfajához.

 

Mindkettő messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik. Olvashattunk már több "világvégéről", spontán felbukkanó, vagy bioterror által elszabadult vírusokról, járványokról, melyek az emberiség közelgő pusztulásához vezetnek, vagy már vezettek - pl. Mary Shelley Az utolsó ember és Richard Matheson Legenda vagyok c. klasszikusaiban, valamint az újabban megjelent Feed - Etetés (Mira Grant, Lazi, 2012) c. regényben. A "pusztító magzat", az akarva-akaratlan az anya pusztulására törő szörnyeteg/démon/vámpír stb. magzat vagy gyerek motívuma sem ismeretlen a műfajban - ha túllépünk a Twilight-széria negyedik részének borzalmas (és koppincs) terhesség- és szülésábrázolásán, művészibb megjelenítést találunk Poppy Z. Brite vagy Doris Lessing műveiben (Lost Souls, Az ötödik gyerek).

 

Ami mégis eredetivé teszi Rogers művét, az - azon túl, hogy noha tizenéves főszereplőt állít a középpontba, szerencsésen megkíméli az olvasót a lerágott csonttá vált természetfeletti romantikus száltól és annak kliséitől - a nézőpont, a lélektani aspektus: egyetértek a New York Times borítóra helyezett ajánlásával, miszerint a szerző "jól megragadja egy fiatal lány belső vívódásait." Hátborzongató hitelességgel, tragikus végkifejletet sejtetve, a túlzás eszközével ábrázolja, milyen könnyen válhat káros befolyásolás, majd önpusztítás áldozatává egy lány ebben a sérülékeny és alapesetben is bizonytalanságokkal teli korban. A feminista olvasó számára a regény erőssége lehet annak a végletekig fokozása, ahogyan a nőket a "másik" szerepére, önfeladásra kondícionálja a társadalom - vajon meddig fajulhat ez a jelenség egy világméretű krízishelyzetben?

 

Az önzés vs. önzetlenség ellentétét a középpontjába állítani - ahogy teszi sok kritika - véleményem szerint elviszi az értelmezést egy, a mű által szintén felvetett, kardinálisabb kérdésről, nevezetesen arról, hogy mikor nevezhető egy döntés autentikusnak, sajátnak, és mennyire sérülhet az autentikusság társadalmi tényezők hatására. A valóságban, pl. az "önkéntes gyermekprostitúció" vagy az elmenni nem tudó bántalmazott feleség "saját döntésének" vélelmezésekor - és az azt követő hátat fordításkor - gyakorta találkozunk az önkéntesség iróniájával. Az ebből általában kibontakozó vita magával hozza a további kérdést, mely ott feszül Rogers regényében is: mikor, kinek, hogyan, mennyire joga, netán kötelessége beavatkozni, megakadályozni, hogy egy embertársa rossz, azaz számára káros döntést hozzon? Jogos ellenérv lehet, hogy a potenciális kár mértékét egyedül az érintett személy képes felmérni a saját esetében - de igaz ez 1.) nagykorúságát még be nem töltött, még nem felnőtt személy esetén?, 2. akkor, ha a tét az érintett személy megszűnése, pusztulása? És milyen helyzet kell ahhoz, hogy egy egyén ezt akarja, azaz önmagát lenullázza? Egyáltalán, indokolhatja-e BÁRMI, hogy egy ember feláldozza az életét?

 

A spekulatív irodalom kérdező műfaj - közvetve ezekkel a kérdésekkel szembesül az olvasó, aki Jessie Lamb testamentumát a kezébe veszi. Az apokaliptikus zűrzavart előidéző helyzet: új vírus jelenik meg, az AHS, amely az agy elsorvasztása révén terhes nők tömeges halálát okozza. Megsokszorzódik a - Beauvoir fogalmával élve - "faj zsarnoksága" a nő mint egyén felett, mind biologikum, mind ideologikum szintjén. A végletekig fokozódik a nő egyéni és reproduktív kiteljesedése közt egyébként is feszülő ellentét: a kettő már nem csak gyengíti, hanem egyenesen kizárja egymást.

 

A 16 éves főszereplő bevallja, hogy az első áldozatok láttán enyhe kárörömet érzett: legalább megbűnhődtek az elkövetett "kihágásért" (vö. évtizedekkel korábban is hasonlóképpen vélekedtek az érzéstelenítés nélküli abortusz "kijáró" vagy a szülés "a jó anyaság érdekében csillapítást nem igénylő" fájdalmáról). Mint kiderül, a vírus minden nőben ott lappang, csak a teherbe eséskor aktiválódik - ezért a nőkbe fogamzásgátlót, Implanont ültetnek. Egyre több az árva gyerek, a megözvegyült, magába roskadt férfi és a gyermekre hiába vágyó, depressziós nő. Az "öregedő társadalom" rémvíziója jelenik meg nagy méretekben: fenyeget a veszély, hogy eltűnnek a gyerekek, és az emberiség hamarosan kihal.

 

Ahogy az egy jó apokaliptikus regényben lenni szokott, különböző csoportok különböző magyarázatokkal és megoldási javaslatokkal állnak elő. A tudósok semmit sem sajnálnak feláldozni a "haladás" érdekében: a Csipkerózsika-projekt keretében AHS előtt lefagyasztott embriókat ültetnek "önkéntes" donorokba, akikre "altatás", azaz injekcióval előidézett, végleges kóma vár. A fiatalokból verbuválódott "zöld" szervezet - amelynek egy ideig Jessie is tagja - viszont éppen az emberi önhittséget, az önző, mindenen átgázoló ambíciót teszi felelőssé, és a környezettudatos életben látja a folyamat visszafordulásának lehetőségét. Tőlük aztán kiválnak a világ tönkretételével vádolt felnőttek tekintélyével szembeforduló, a társadalomból kivonuló és önfenntartó kommunát létrehozó gyerekek, valamint Nat radikális állatvédő csoportja, akik a vírus megállításának hiú reményében végzett bizarr állatkísérleteknek (pl. emberi embrió ültetése génmódosított juhba) akarnak egyre drasztikusabb eszközökkel véget vetni. Velük szemben a FLAME nevű szervezet még mindig jobban elnézné az állatok felhasználását a fiatal nők megölése helyett. "Feminist Link Against Men" a nevük, ami ugyan kissé zavaróan épít "a férfigyűlölő feministák" sztereotípiájára (arról nem is beszélve, hogy a valódi feministák többsége az állatok elleni erőszakot sem helyesli), ugyanakkor amit a női test eltárgyiasításáról, a nők egészségének másodlagosságáról és a tudomány férfiközpontúságáról állítanak, abszolút megállja a helyét. Állandó zavargásokkal akarnak véget vetni a Csipkerózsika-projektnek, de persze a konzervatív, antifeminista nők fiktív megfelelői sem hiányoznak: a lányaik önfeláldozását bőszen támogató Anyák az Életért (!) csoportnak a puszta elnevezése is gúnyosan tükröt tart az "életpártiság" iróniája elé. És akkor a vallási fanatikusokról még nem is beszéltünk: ott vannak ugyan minden apokaliptikus műben, harsogva, hogy "Isten haragja lesújtott ránk, bűnösökre", de hús-vér társaik szűklátókörűsége kimeríthetetlen ihletforrást biztosít a szerzők számára, így - velük ellentétben - fiktív elvtársaik (akik itt a Noé Gyermekei nevet viselik) sosem lesznek unalmasak. Statisztáknak meg ott vannak a káoszt kihasználó bűnözők, akik vajmi kevéssé érik fel ésszel, hogy mennyit is érnek az elorzott javak, ha eljön a világvége, valamint a szenzációra éhes, ostoba tömeg, akik pl. a Csipkerózsikák Facebook-rajongótáborát alkotják.

 

Egy ilyen világban keresi, és véli megtalálni Jessie Lamb a helyét, az élete célját, értelmét, a veszekedő szülőkkel, baráti tehetetlenséggel és sikertelen párkapcsolattal terhelt hétköznapjaiból az üdvözítő kiutat - hogy hol, arra a neve utal.

 

"A faj zsarnoksága" újabb csavart kap: a Csipkerózsika-projekthez éppen a 16 éves lányok a legmegfelelőbbek, a testük a legalkalmasabb a szülésre, holott az elméjük még nem érett egy ilyen súlyos döntéshez. Ami az ő esetükben nem is releváns: feladni autentikusan azt lehet, amivel már rendelkezünk - ott, ahol az egyén kihagy egy szintet, és az önfeladás által akar "valaki" lenni, semmiképp nem beszélhetünk érdemi döntésről. Mintha Jessie ezt valahol tudná; riasztó az utolsó percig jelen levő ingadozása. Felbukkan az  "undeath" rémképe is: "Mi lesz, ha a halál után is éberen megőrzöm a tudatomat, noha a többiek azt hiszik, hogy elaltattak"? (vö. Whitley Strieber: Éhség)

 

A lányok, nők sztereotip rivalizálása igen sajátos formát ölt a regényben: Jessie a többszörösen bántalmazott Rose-zal verseng  - azon, hogy ki hal meg hamarabb. Mindkét lány romantizálja az anyai önfeladást (ahogy teszi a társadalom ehhez képest kicsiben), Jessie esetében úgy tűnik, hogy úgy képzeli: majd a gyereke (akit lánynak lát) fog élni helyette. A közhelyes generációs konfliktus is új szintre lép. Morális képmutatás jelenik meg az apánál, aki méltatja a Csipkerózsika-projektet - amíg nem a saját lányáról van szó. Az anya tudja, hogy a pragmatikus, "objektív" etikának egy ponton megálljt kell parancsolni, és így fogalmaz: "Ijesztő gondolat! Ha egyszer kijelentjük, hogy az egyén feláldozható..." 

 

Ez az oka annak, hogy emberjogi alapokon gondolkodó ember, aki hangsúlyt fektet az egyénre, és hisz abban, hogy minden ember egyenlő, és nincsenek másodrendű "Untermensch"-ek, a regény által - amely nem felemelő, nem vidám, de mindenképpen ajánlható - csak megerősödik e felfogásában.

 

 

A Guardian interjúja a szerzővel: http://www.guardian.co.uk/books/2012/aug/21/paperback-qanda-jane-rogers-testament-jessie-lamb