/A cikk először az Éva magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg./

A meddőséget már a 18. század vége óta kezeli részleges sikerekkel az orvostudomány. Navratyil Zoltán tanulmányában (Iustum Aequum Salutare folyóirat, 2011/1.) azt olvashatjuk, hogy az első eredményes inszeminációt emberen 1770-ben John Hunter hajtotta végre, Magyarországon pedig Bánk Endre 1952-ben. A 18. század óta próbálkoztak az ivarsejtek tárolásával is, sikeres módszert (folyékony nitrogénben tárolás) azonban csak 1949-re fejlesztettek ki, és az első, fagyasztott hímivarsejtből fogant gyerek 1977-ben született Ausztráliában. A méhen belüli inszemináció azonban nem jelent mindenkinek megoldást, ezért Robert G. Edwards és Patrick Steptoe a hatvanas évektől próbáltak kidolgozni egy olyan eljárást, melynek keretében az ivarsejteket a nő testén kívül károsodás nélkül egyesíthetik. A gyermekre tíz éve hiába váró Leslie Brown háziorvosa hallott a kísérleteikről és hozzájuk irányította páciensét.

A leendő anyukának először peteérést gyorsító hormonokat kellett szednie. Két hét elteltével az orvosok a tüszőfolyadékot leszívták, abból a petesejteket elkülönítették. Mikroszkóp alatt létrehozták a „nagy találkozást” (valójában egy Petri-csészében), majd a megtermékenyített petesejteket a korábbi próbálkozásoknál hamarabb, két és fél nap után visszahelyezték az anya méhébe. (Ma öt nap után szokták.) Az egyik szerencsésen megtapadt, és a terhesség sem szakadt meg, így már semmi sem állt a szülők boldogságának, egyben a tudományos világszenzációnak az útjába.

Sztárbaba

A hirtelen sztárrá vált Brownék tetemes összegért adták el a baba első fotóit a Daily Mailnek, aztán pedig különböző televíziócsatornák meghívására bejárták az egész világot. Nemcsak az anyagi előnyök miatt tettek eleget e felkéréseknek, és nem is csak azért, hogy reményt adjanak más meddő pároknak – hanem azért is, hogy megmutassák: szokatlan módon fogant gyermekük teljesen normális, és nem különbözik társaitól. A barátságos, szőke kislányt – aki már hathónaposan amerikai turnén vett részt, majd Japánba utazott – nem különösebben viselte meg a figyelem. Néhány év múlva azonban a házaspár megelégelte a rivaldafényt, és elhatározták, hogy nyugodt életet biztosítanak a felcseperedő Louise-nak. Ekkor már csak alkalmanként vállaltak nyilvános szereplést, de a kivágott újságcikkeket és a felvételeket gondosan megőrizték. Louise az iskolában kénytelen volt elmagyarázni társainak: annak ellenére, hogy a sajtó „kémcsőbébiként” hivatkozik rá, nem a laboratóriumban született.

A szülők nem terveztek újabb gyereket, mert úgy érezték, hogy Louise születése is egy csoda, amiért hálásak lehetnek, de amikor az anya kibökte, hogy valójában örülne egy kistestvérnek, az orvospáros meggyőzte, hogy joga van újra igénybe venni a tudomány adta lehetőségeket. Így született meg Louise után négy évvel Natalie, aki a világon a negyvenedik lombikbébi lett, majd 1999-ben fiatal anyukaként az első ily módon fogant ember, aki maga is szülővé vált. A testvérpár összesen hat gyermekének mindegyike természetes úton fogant meg. 

Edwards és Steptoe követte Brownék életét, Louise elmondása szerint egyfajta „pótnagypapa” szerepet töltöttek be, így Steptoe doktor halála megviselte az akkor tízéves kislányt. Edwards doktor Louise esküvőjére is elment (a nő 2004-ben kötötte össze az életét biztonsági őrként dolgozó szerelmével), 2010-ben pedig megkapta a Nobel-díjat (munkatársa azért nem, mert a díjat posztumusz nem ítélik oda). Louise-ra ró némi terhet, hogy élete minden állomása (esküvője, gyermekei születése, szülei közelmúltbeli halála stb.) az újságokban landol, ennek ellenére boldog családanyának mondja magát. Korábban egy ideig óvodai dajkaként dolgozott, most már több éve postai tisztviselő Bristolban. Próbált visszavonultan élni, de a nem szűnő médiaérdeklődés miatt ez nehéznek bizonyult, ezért 2015-ben kiadta életrajzát. Azért vállalja bizonyos mértékig a nyilvánosságot, mert fontosnak tartja a mesterséges megtermékenyítő eljárások népszerűsítését, az azokhoz tapadó stigma megszüntetését és a (főleg vallási indíttatású) erkölcsi aggályok tompítását.

Lombikturizmus

A világ összes lombikeljárásának mintegy felét Európában végzik el, legtöbbet az északi országokban. Magyarországon először 1988. augusztus 26-án született lombikbébi: Pécsett egy Zsuzsanna nevű kislány. Ezután hazánkban is elterjedt az eljárás és nem sokkal később egy világszenzáció is történt: 1992-ben a lombikprogram keretében Budapesten olyan négyes ikrek születtek – a világon először –, akiknél a mesterségesen megtermékenyített petesejtek nem az anyától származtak.

Ez utóbbi Svájban nem hogy 25 éve, de még ma sem történhetne meg: ott ugyanis tilos a petesejt-adományozás. Magyarországon van rá lehetőség, de csak nyílt formában és csak rokon által, a spermaadományozás viszont kizárólag anonim lehet (azaz pl. a nemzőképtelen férj testvére nem adományozhat), és a költségtérítésen felül nem szabad érte fizetni. Így meglehetősen kevés a spermadonor (még az erre hajlandó férfiaknak is csak kis része alkalmas), ráadásul a hazai spermabankok (pl. Krio) működését azzal is akadályozzák a jelen szabályok, hogy tilos a külföldi sperma importja. Ez a hirtelen döntés egyenesen „spermakrízist” eredményezett és tavaly a lombikeljárás kellős közepén tartó párok tucatjait hagyta cserben. 

Ami a beültethető embriók számát illeti, hazánk nemzetközi összehasonlításban kifejezetten megengedőnek számít (négy a maximum) – emiatt az ún. lombikturizmus egyik célországa lettünk. Amikor még új volt az eljárás, akár hét-nyolc embriót is beültettek a siker érdekében – ma pedig, mintegy másik végletként egyes, például a skandináv országokban mindössze egy embrió beültetését engedélyezik, hogy elkerüljék a többszörös terhesség kockázatait (vetélés, koraszülés, károsodott magzat). A magzatok alulfejlettsége miatt már hármas terhességnél is előfordulhat, hogy ún. redukcióhoz, azaz az egyik magzat abortálásához kell folyamodni, ami ebben a helyzetben pszichésen nagyon megterheli a szülőket, ráadásul magában hordozza a kihordani kívánt magzatok elhalásának kockázatát is. Az embriók előzetes genetikai vizsgálata Magyarországon még nem elterjedt, pedig ez kevesebb nekifutással és egy embrió visszaültetése mellett is növelné a siker esélyét.

Évente kétezer magyar lombikbaba  

Magyarországon jelenleg tíz intézményben érhető el a lombikkezelés. Ezek három csoportba tartoznak: 1. állami (a Szent János Kórházban működő Budai Meddőségi Központ, a Semmelweis Egyetem Asszisztált Reprodukciós Osztálya és a Pécsi Tudományegyetemen működő Reprodukciós Központ), 2. magán, de szerződése van az OEP-pel (pl. Kaáli, Dévai, Pannon vagy Forgács intézetek), 3. magán, mindent a páciens fizet (Versys, Róbert Károly magánklinikák). Az OEP jelenleg öt beültetést finanszíroz (míg Európa más országaiban 2 vagy 3 jellemző), azonban a peteérést serkentő hormonok, valamint a konzultációk és vizsgálatok ára miatt az eljárás így is csak a tehetőseknek hozzáférhető. Például a szükséges hormonkészítmények árát 70 százalékban finanszírozza az OEP, de költségük így is százezrekben mérhető. Emiatt kérdés, hogy a közelmúltban kilátásba helyezett 90 százalékos támogatás fogja-e jelentősen bővíteni azok körét, akik megengedhetik maguknak a részleges finanszírozás mellett is mintegy 300 ezer ft-ra rúgó eljárást – aminek ráadásul általában nem elég egyszer nekifutni.

2008 óta egyedülálló nők is nekivághatnak a megpróbáltatásnak, illetve (kapcsolatukat eltitkolva) leszbikus nők is – már amennyiben elő tudják teremteni a szükséges fedezetet: esetükben ugyanis az állam egyáltalán nem támogatja az eljárást. Viszont legalább abban „jók” vagyunk, hogy sok más országgal ellentétben felső életkori korlát nincs. Ugyanakkor jelen rendszer még azt a réteget sem képes ellátni, amelyik nem szorul ki belőle. A részben támogatott és a magánfinanszírozott eljárásokat is beleszámítva évente hazánkban 7000 és 8000 közti beültetést végeznek, és 2000 lombikbaba születik – ez az igényekhez és az európai arányokhoz képest is kevésnek számít.

Akadályok

További probléma az ún. teljesítményvolumen-korlát, ami maximalizálja az egy orvos által egy hónapban elvégezhető tb-támogatott beavatkozások számát, így megnyújtja a várólistákat – holott, főleg egy negyven feletti nőnél, már minden hónap számít. Kaáli-Nagy Géza (az édesapjáról elnevezett meddőségiközpont-hálózat alapítója) idén májusban nyílt levélben kérte a miniszterelnököt, hogy törölje el ezt a korlátot. „Több európai országban az éves születésszámnak már közel 10 százaléka meddőségi kezeléseknek köszönhető. Ez az arány Magyarországon csak négy százalékra tehető” – áll a szövegben. Ez azt jelenti, hogy a lombikbabák számát az igények tükrében legalább évi 3500-ra lehetne emelni. Erre a kormány úgy reagált, hogy kilátásba helyezte a jelenleg évi 6000 támogatott beültetés megduplázását, ám azzal a megkötéssel, hogy az eddigieken felül támogatott beavatkozásokat csak állami intézetben lehetne elvégezni. Afelől pedig erős szakmai kétségek fogalmazódtak meg, hogy az állami intézetek a jelenlegi kapacitásukkal bírnák-e az ilyen mértékű többletterhelést, és egyáltalán, a páciensek érdekeit szolgálja-e a magánszolgáltatók diszkriminálása. 

A mesterséges megtermékenyítés elé gördített anyagi és bürokratikus akadályok annak fényében végképp érthetetlenek, hogy a felmérések szerint (lásd pl. Szalma Ivett tanulmányait a témában) még a vallásos illetve konzervatív emberek is viszonylag megengedők vele szemben. Publicistaként akár még sürgetik is, hogy az állam különítsen el több pénzt az asszisztált reprodukciós eljárások finanszírozására. Ők már megértik, amit a vezetés még nem: a biológiai szempontból kedvezőbb életkorban levő fiatal nők szülésre utasítása nem vezet eredményre. A gyermeket vállalni akaró harmincas, negyvenes nők érdemi segítése viszont eredményes, és demográfiai szempontból sem elhanyagolható.

Ismert emberek, akiknek lombikeljárással lett gyermekük:

• Celine Dion
• Mariah Carey
• Nicole Kidman
• Brooke Shields
• Marcia Cross
• Béres Alexandra

Magyar írók regényei a témában:

• Kiss Noémi: Ikeranya
• Lugosi Viktória: Dafke
• Harmat Anett: Gólyára várva 

Utóirat (2018. 07. 25.)

„Mára nem lehet minket figyelmen kívül hagyni” – írta Brown a napokban az Independent hasábjain.A hetvenes évek óta némileg csituló, ám időnként új formában felcsapó etikai vitákban továbbra is állást foglal, és egyértelműen pozitív véleményének ad hangot, - noha az utóbbi évek fejleményei kevéssé mutatják fekete-fehérnek a kérdést.  

Később ugyanis, mint fentebb utaltam rá, tovább fejlesztették az eljárást, és az idegen petesejt felhasználásával is lehetővé vált – így például a reproduktív életkor felett álló nők is kaptak a lehetőségen. 2005-ben a 66 éves román Adriana Iliescu, egy évvel később a vele egykorú spanyol Maria del Carmen Bousada de Lara vállalt ilyen módon gyereket. (Iliescu jelenleg 13 éves lányát neveli, de Lara azonban két évvel a gyerek születése után elhunyt.) 2016-ban a 72 éves indiai Daljinder Kaur őket is túlszárnyalta. A közvélemény általában negatívan ítéli meg ezeket az eseteket, önzésről, felelőtlenségről stb. beszél. De ha egy nő egész életében azt hallja, hogy neki nőként a csúcsteljesítményét az jelenti, ha szül egy gyereket, és ha nem teszi, ő csak egy félember, nem teljes értékű nő (esetleg nemzetvesztő, hazaáruló, stb.), akkor csodálkozhatunk, ha néhányan ilyen, vitatható lépésre ragadtatják magukat? Sok országban a hasonló esetek elkerülésére életkori felső korlátot szabnak meg az eljáráshoz. (Magyaroszágon formálisan nem, de érintett nők elmondása szerint 45 éves vagy idősebb nőket nem szívesen fogadnak az intézmények.) Ráadásul a vagyoni alapú diszkriminációnak is köze van az ilyen esetekhez: Daljinder Kaur például korábbban nem engedhette meg magának az eljárást, és csak ennyi idősen, öröklés révén jutott egy nagyobb összeghez. 

Ugyanakkor még ha meg is valósulna a méltányos támogatási rendszer, akkor sem tekinthetnénk el a ténytől, hogy az IVF, minden előnye mellett, kockázatokkal jár és fizikailag is megterhelő a nő számára. Egyes feministák olyan húrokat is megpendítenek, miszerint a férjeknek fontosabb a " saját "gyerek. És itt nemcsak a heteroszexuális férjekre kell gondolni: tehetős meleg párok akár katalógusból választhatnak genetikailag megfelelőnek ítélt petesejtdonort – biztosan ez a legjobb út az azonos nemű párok gyermekvállalási jogának biztosításához? (A témában emlékezetes Betlen Anna "Végy egy női testet" című írása.) A globálisan többmilliárd dollárossá duzzadt, és a kiszolgáltatott nők helyzetével gyakorta visszaélő béranya-ipart (amely szintén az asszisztált reprodukciós eljárásokból táplálkozik) jelentősen visszaszorítaná, ha olyan helyzetekben, amikor a természetes fogantatás akadályba ütközik, előkelőbb helyre kerülne a számbavett opciók közt az örökbefogadás. Egyáltalán, fontos lenne arról beszélni, hogy a genetikailag saját gyerek alapjog-e, és ha (én ezt vitatnám) annak tartjuk, meddig lehet elmenni e jog érvényesítésében.  

Mindezeket a fejleményeket Edwards és Steptoe a maguk teljességében nem láthatták előre. (Ahogyan a fogamzásgátló tabletta kifejlesztői sem számoltak azzal, hogy ez adott esetben a férfi felelősség elhárításához, illetve a nők minden esetben szexuálisan elérhetőnek tekintéséhez is vezethet.) Steptoe még 1988-ban elhunyt, Edwards, utolsó éveit időskori demenciában töltve, 2013-ig élt. Ugyanebben az évben a hálás Louise, Alastair MacDonald, az első fiú lombikbébi társaságában emléktáblát állított az orvos-kutató párosnak az általuk alapított Bourn Hall Klinikánál.