Ha nem várna a Pussy Riot három tagjára szabadságvesztés, most egy kávé mellett jóval kellemesebb témákról elmélkedhetnék. Például arról, hogy milyen minőségűek a politikai performanszaik zeneileg, nevezhetőek-e egyáltalán punkegyüttesnek, és mennyiben értek egyet a figyelemfelkeltő módszereikkel. De sajnos most nincs helye sem az esztétizálásnak, sem a radikálfeminista megmozdulások kritikájának: bár Maria Aljokhina, Nagyezsda Tolokonnikova és Jekatyerina Samucevics fellebbeztek a moszkvai kerületi bíróság ítélete ellen, félő, hogy mindhárman két év javító-nevelő táborban letöltendő büntetést kapnak. (Melynek során az egészségük, sőt az életük is veszélybe kerülhet. Az ítéletet bírónő szabta ki - a szerk.)

 Az ügy széleskörű vitát váltott ki a szabad véleménynyilvánítással, az igazságszolgáltatás függetlenségével és az egyház szerepével kapcsolatban. Tavasz óta több jogvédő szervezet is szót emelt az együttes érdekében, a nemzetközi média pedig szinte naponta számol be a fejleményekről.

Az orosz kulturális élet több mint kétszáz képviselője - többek között ismert írók, zenészek és színészek - nyílt levelet írtak alá a Pussy Riot tagjainak támogatására. Ehhez további 45 ezer aláírás gyűlt össze. Ortodox hívők egy csoportja nyílt levelet intézett Kirill pátriárka, az orosz ortodox egyház vezetője részére, kegyelmet kérve a három letartóztatott nő számára. Pár hete neves orosz jogászok nyílt levélben jelentették ki, hogy a három nő cselekedetei nem minősíthetők bűncselekménynek, és az ellenük való vádemelés sérti az orosz törvényeket. A mai hírek szerint Francois Zimeray, az emberi jogokért felelős francia nagykövet is Moszkvába készül, hogy találkozzon a három megvádolt nővel.

Utóbbi módszert a magyar média is sikerrel alkalmazza: a nyomtatott sajtóban, a napi hírekben, mellékletekben, rádióműsorokban, és keresztül-kasul az interneten nagy terjedelemben foglalkoznak az üggyel olyan médiumok is, amik máskülönben magasról tesznek a feminizmusra. Az itthoni nőjogi helyzetről, esélyegyenlőségi munkáról és eredményekről soha egy büdös szó se - ha mégis, szinte kizárólag az underground médiában, blogokban, közösségi portálokon, de ott sem túl gyakran. Mi, magyar feministák nem is létezünk: nincs hírértéke az egyetemeken, feminista honlapokon, egyesületekben folyó vitáknak, és nem kiemelt téma sem a megdöbbentően gyakori családon belüli bántalmazás ügye, sem a nemi erőszak statisztika és az ehhez kapcsolódó félelmetes mértékű látencia, sem a gyermekprostitúció.

Vajon miért van az, hogy a feminizmus szóra általában csak szájhúzogató ismerőseink a facebook-on nem győzték megosztani a „Free Pussy Riot”-os képeket, felhívásokat? Nos, trendi lett a banda, ahogy a lázadás is az - már ha nem a mi bőrünket viszik a vásárra. Ráadásul okos, helyes és fiatal nőkről van szó, ez növeli az irántuk érzett szolidaritást. A radikális feminizmus viszont csak akkor comme il faut Magyarországon ha külföldről jön, és közvetlenül a szólásszabadság meg az állami szuverenitás problémáját érinti; ha lehet szörnyülködni és picit örömködni is, hogy „nálunk azért nincs ilyen” aztán meg aggódni: „de ha így folytatódik a helyzet még lehet is”.

Pedig a helyzet már ilyen, sőt, még ilyenebb. Pontosabban: ugyanilyen súlyú problémákkal küszködünk a törvénykezés és az igazságszolgáltatás működésével kapcsolatban. Ha arra adnám a fejem, hogy feminista punkzenekart alapítsak, az első dalom nem a Pussy Riot-ról, hanem mondjuk