1. A magyar antifeminizmus jellemzői

Az antifeminista könyvek kiadásának divatjáról beszélhetünk ma Magyarországon – számos magyar szerző mellett (pl. Bakos: A helyes asszonytartás, Bene: Emancipációs bumeráng) újabban fordítások is napvilágot látnak (pl. Herman: Az Éva-elv). Ezek egyfelől támogatják az egyébként is erős hazai antifeminista közvélekedést, másfelől megerősítést is kapnak onnan.

E könyvek látszólag a feminizmussal szállnak vitába, valójában azonban nem, mivel azt nem is ismerik. Nem a tudományos feminista-antifeminista diszkurzushoz kapcsolódnak, mert a tudományos szintű érvelés szintjét még ismeretterjesztő munkákként sem érik el. Mondhatnánk persze, hogy nem is kell elérniük, hiszen egy népszerűsítő munka célja nem akadémikus viták lefolytatása, az azonban már nem állja meg a helyét, hogy emiatt aztán nem is kell semmilyen tudományos kritériumnak – akár csak a logikus és koherens érvelésnek – megfelelniük. Hivatkozási alapjuk ugyanis részben vagy egészében tudományos vagy annak mondott: jellemzően az evolúciós biológia és pszichológiára, agykutatás stb. eredményeire, pontosabban annak sajátos értelmezéseire támaszkodnak – és nem meglepő módon csak azokat az ismereteket mutatják be, amelyek a szerző aktuális véleményét támasztják alá.

 A magyar antifeminizmus főbb vonásait a következőkben foglalhatjuk össze:

• biológiai esszencializmus („a nő és férfi kizárólag biológiai lény, minden más vonása ebből a tényből fakad")
• a nemi eltérések abszolutizálása (a nemek közti különbségek minden más különbséget felülírnak, nő és nő illetve férfi és férfi közti egyéni különbségek teljesen elsikkadnak e művek szerint)  
• a feminizmus patologizálása, démonizálása („minden bajért a feministák felelnek”) 
• a feminista szakirodalom teljes mellőzése (kivétel: néhány női szervezet körlevele, egy-két radikális feminista csoport honlapja)
• a társadalomtudományok idevágó eredményeinek figyelmen kívül hagyása (pl. megszépített történelem: „a régi idők patriarchális családjaiban minden szép és jó volt, a munka egyenlően oszlott meg és mindenki boldogan élt”)
• szubjektív benyomások, sztereotípiák általános érvényűvé emelése (pl. „a nők nem akarnának dolgozni, ha választhatnának” – mert néhány nőismerősük a kettős-hármas műszak miatti nyomást elkerülendő ezt mesélte nekik)
• következetlenség (ironikus kiszólások, jó felismerések a gyűlölködő sorok közt)
• sokszor feminista megállapítások felhasználása ellenérvelésre, de egészen más konklúzióval (a női pályaív megtörése a gyerekszülés következtében – antifeminista következtetés: a nők maradjanak otthon, amennyit csak lehet)
• a komplex látásmód teljes hiánya (pl. „a nők, amíg nem dolgoztak, sosem akartak válni”)
• idealizálás: egy korábbi patriarchális szakaszba való visszatérés iránti vágy (idealizált múlt) VAGY az új nőiesség elsajátítása (idealizált jövő)

2. A magyar antifeminista irodalom egy példája – Oravecz Éva Csilla (pszichológus, a Nők Lapja és a Playboy újságírója): Tűsarkúban hátrafelé

Az alábbiakban Oravecz Éva Csilla Tűsarkúban hátrafelé című munkáját nézzük meg abból a szempontból, hogy milyen antifeminista gondolkodásmód jelenik meg benne, és milyen feministaképpel dolgozik. Azért ezt a könyvet választottam, mert egyfelől érdekelt a női antifeminista szemszög mint olyan, másfelől mert szemléletesen megmutatja a magyar antifeminizmus sajátosságait.

Oravecz könyve az IPM Könyvek sorozatának eddig egyetlen darabjaként jelent meg 2006-ban – az IPM a tudományos-ismeretterjesztő folyóiratok közé sorolható, legalábbis ezt tükrözi a szlogenje: „A gondolkodó ember lapja”. Így a könyvsorozat címe is azt sugallja, hogy tudományosan megalapozott munkát vehetünk kézbe, ismeretterjesztő stílusban megírva. A könyv ajánlói már megadják az alaphangot, az egyik – rendkívül ízléses módon – a Magyar Narancsban megjelent és nagy visszhangot kiváltott Oravecz-cikk ellen tiltakozók levelének egy részlete („több mint száz aláírás”), a másik egy IPM-es kolléganő dicsérete, aki szerint a könyv szerzője „tényleg úgy látja a férfi és a nő közötti különbséget, ahogyan az valójában van”. A könyv hitelességének benyomását a szerző foglalkozása (pszichológus, újságíró) tovább fokozza.

A könyv olvastán két dolog hamar feltűnik, az egyik az hogy a szerző a saját véleményét illetve mindennapos élményeit emeli tétellé, ennek legjobb példája az a rész, amelyben Oravecz egy londoni melegfelvonulást végignézve levonja a konklúziót, hogy a homoszexuálisok valójában  önmagukba szerelmesek (pp. 164-165).

A másik sajátosság a számos önellentmondás. „A férfiak okosabbak” c. írás elején megjelenik az az állítás, hogy az IQ bontható (verbális és performációs intelligenciára, p. 34), a további fejtegetések során ez azonban mégsem szempont – persze, mert akkor ki kellene fejteni, hogy a verbális vizsgálatok milyen eredményeket hoztak az egyes nemek esetében, aztán azokat boncolgatva bemutatni, hogy a nők verbális előnye nem is annyira igaz, és hogy az egyes nemeken belül nagyobb szórást mutatnak az egyes részképességek, mint a két nem között (vö. például Huszár Ágnes „Bevezetés a gendernyelvészetbe” c. könyvének 2. fejezetével!). Ennek beismerése esetén azonban Oravecz egyik fő állítása, tudniillik hogy a férfi és a női agy alapvetően különbözik (p. 36), kevéssé lenne tartható.

Következzen a női agy és férfi agy kapcsán a szerző néhány megállapítása:

• „A csúcson mindenütt jellemzően férfiak ülnek, s nem elsősorban azért, mert nem hagyják a nőket ezeken a területeken érvényesülni, hanem mert a fizikai erőhöz hasonlóan a szellemi teljesítmény terén is általánosságban, alapvetően és jellemzően nincs egy súlycsoportban a két nem.” (p. 40)
• "Mindez nem jelenti, hogy egy nőnek ne lehetne, ne kéne a sport vagy a hivatása gyakorlása során saját férfias oldalát és megtalálni és kidomborítani ahhoz, hogy teljes emberi lény legyen.” (p. 37)
• „a férfias/nőies agy kifejezés valójában nem egyedekre, hanem minőségekre vonatkozik” (p. 39)

Az utolsó idézetben szereplő állítás jó megoldás arra, hogy bármi mellett és ellen lehessen érvelni: ha egy nő mégis kiemelkedő tudós, akkor mondható, hogy nem tipikus nő-, hanem férfiagya van, de úgy általában csak azért nincs sok női tudós, mert a nők e pályára biológiailag kevéssé alkalmasak, ugyanakkor „[e]gy nő, ha akar, ma már lehet bármi: űrrepülő, bokszvilágbajnok vagy atomfizikus” (p. 24).

A könyv írójának alapvető koncepciója, hogy férfi és nő ellentétpárt alkot:

[A nő] nem azért érzi jól magát a konyhában vagy a kertjében, mert a férfi ezt a szerepet erőltette rá, hanem nagyon mély, ősi szükséglete elégül ki olyankor, amikor a nemi szerepével harmonizáló tevékenységeket űz.” (pp. 125-126)

„miben különbözik egyértelműen, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul egy férfi gondolkodása a miénktől” (p. 27)

„Amikor egy férfi kapcsolatba kerül egy nővel, két tökéletesen ellentétes világ, két önálló univerzum feszül egymásnak.” (p. 165)

Ez gyökeres ellentéte annak, amit szerinte a feministák képviselnek, vagyis hogy a két nem egyforma:

„férfi és nő között nincs alapvető különbség – ez a feminizmus alapvetése” (p. 12)

„a feminizmus tagadja, hogy az ember kétnemű, hogy a nő más, mint a férfi, s ezért más munkát végez szívesen” (p. 27)

Jellemző módon állításai alátámasztására semmilyen feminista munkára nem hivatkozik. Hogy is tenné, hiszen akkor reflektálni kellene például a társadalmi nem fogalmára, annak megkonstruált voltára, a nemi identitásokra stb. A könyv sajátossága azonban, hogy a társadalmi tényezőket, hatásokat nem létezőnek veszi, vagyis Oravecz szerint egy ember sikereit, kiemelkedését kizárólag az intelligenciája és testi ereje szabja meg, semmi más:

„Véletlen, hogy a történelem legnagyobb koponyái, a világ legeredetibb gondolkodói férfiak voltak? (…) Fel tud-e valaki sorolni akár két olyan nőt is, akit zseninek lehet nevezni? (…) Miért nem lehet kimondani, hogy a férfiak okosabbak?”

Érdekes azonban, hogy a könyv írója evolúciós biológiainak és pszichológiainak mondott állításai esetében több női kutatót is idéz – ők akkor vagy nem kimagaslóak a szakmájukban, vagy…? Hogyan magyarázzuk meg a női kutatók puszta létét, amikor „a természettudományos megismerés távol áll a női lélektől” (p. 46)? A férfias agyú nőkkel mint kivételekkel? A női rafinériával? Oravecz egyrészt az előbbit vallja: „Mindnyájan ismerünk olyan nőket, akiknek az agya inkább nevezhető férfiasnak, mint nőiesnek, hogy ne kelljen messzire menni a példával, a könyv szerzőjének agya sem tipikus női agy. Ez azonban nem von le semmit annak a megállapításnak az erejéből, hogy statisztikailag, a populáció egészét tekintve a nők kevésbé alkalmasak mérnöknek, térképésznek, építésznek” (p. 39). Ez a megállapítás lényegében a „mindig vannak kivételek” közhelyet használja, így aztán nincs is olyan jelenség, amit ne lehetne a segítségével megmagyarázni.

 Emellett a szerző az adott tudományterület „sajátosságaival” magyarázza, ha mégis remek női képviselői vannak, pl. azzal, hogy az etológiai megfigyelésekhez jobban passzol a női alkat, mely kiváró, a másikat egyenrangú partnernek tekintő jellegű (pl. Goodall, Fossey, pp. 46-47).

  
 Visszatérve a női intelligencia kisebb fokának témájához: a nők kárpótlásul a bölcsesség és a legendás női intuíció „vigaszát” kapják meg:

„A lány tehát butább a fiúnál. A kislány azonban tudja, vagy inkább sejti, érzi, hogy a szíve mélyén mégis neki van igaza. Hogy a fiú ugyan okosabb lehet nála, de bölcsebb soha.” (p. 46)

„De ha vitára kerül a sor, egy nőnek többnyire nincs olyan kifinomult érvkészlete, hogy részletekbe menően (a férfiak ezt imádják) elmagyarázza neki, miért ostobaság, amit mond. A nő inkább a zsigereiben érzi, hol az igazság és merre nincs.” (p. 48)

A feministák közös vonása a szerző szerint az, hogy agresszívek, „kombattáns szellem” (p.11) jellemző rájuk. Ezt egy olyan markáns példával támasztja alá Oravecz, miszerint egy közpénzből finanszírozott feminista szervezet levélben felajánlotta neki, hogy felkészíti a feminista témákról, mert azokról hiányosak az ismeretei (uo.), „kör e-maillel próbálnak elhallgattatni” (uo.). Tényleg ijesztő. A háborús terminológia azonban épp a szerzőre magára jellemző, például: [Az ominózus feminista körlevél] „[a] direkt marketing és az inkvizíció sajátos ötvözete: vagy megveszed az árut, vagy pusztulj.” (p. 12)

 
Fentebb már láttuk, hogy a szerző szerint a feministák a két nem különbségeit el akarják mosni. További céljaik, jellemzőik a következők:

• ·A feministák célja erőszakos módon a férfiak saját másolataikká formálása (elférfiatlanítása) (lásd p. 13.).Nem világos, hogy a nőietlen feministák hogyan tudnak elnőiesíteni férfiakat, ha maguk sem tudnak/akarnak a szerző szerint normálisan nőiesek lenni? A feministák férfias volta és a férfigyűlölet hogyan hozható egy kalap alá?
• A feministák a nemi esélyegyenlőség zászlaja alatt elnyomják a férfiakat: „Mert valóban itt lenne az ideje annak, hogy a nemek közötti esélyegyenlőség mérlegének a nyelv kezdjen végre lendülni visszafelé, ha csak néhány foknyit is. Jelenjen meg hallható módon az a halk, de egyáltalán nem erőtlen női hang a feminista hangzavarban, miszerint mi lenne, ha mi, nők a férfiakat hagynánk végre, hogy önmaguk lehessenek. (sic!) Azért szeressük őket, amik, s végre értsük meg, miben különbözik egymástól alapvetően és megmásíthatatlanul a két nem.” (p. 23.)
• A feministák fizikailag visszatetszőek:

„Ha feminista nővel hozza össze valakit a jó sorsa, látni az arcán, hogyan veszítette el lágy vonásait.” (p. 105)

A klasszikus diszkriminációs gyakorlat, ha nem tetszik az adott csoport, kritizáld a külsejét! Az előbbivel szoros összefüggésben áll az a megállapítása is Oravecznek, hogy a feministák, „az öntudatos lányok”, „valójában magukat akarják a címoldalakon viszontlátni mint ideális nőt”, tehát irigyek a nem átlagos szépségű modellekre (p. 74-75). Pedig „a szépségideál nem holmi ostoba, ránk erőltetett sztereotípia, s mi értelme azoknak a vállalkozásoknak, amelyek meg szeretnék változtatni a férfiak szexideálját” (p. 80)

• A feministák hatalmi ambícióikat élik ki a feministáskodásban: „A feminizmus sem szól valójában semmi másról, mint a hatalom férfias gyakorlásáról” (p. 124).
• A feministák felkarolják a gyilkosokat és a prostituáltakat, „áldozatok”-nak kiáltva ki őket (de csak szólamokban, a valóságban „rázósabb szituáció”-ban elfordulnak tőlük): „Miért olyan ivarérett, felnőtt nőket akarnak a feminista mozgalmárok a családon belüli erőszakkal szemben védelmezni, akik felelősséggel tartoznak önmagukért és a döntéseikért?” (p. 111) Az előbbivel függ össze nyilvánvalóan, hogy Oravecz szerint az áldozat is tehet róla, ha bántalmazzák: „Bizonyos vagyok benne, hogy minden szakember tévúton jár, aki a zaklatás bármely formáját csupán a zaklató jellemvonásaiból próbálja levezetni. A zaklatás ugyanis mindig egy interakció során születik meg, amely interakciók folyamatos alkufolyamatok során alakulnak.” (p. 115), továbbá: „Úgy gondolom, minden hasonló esetben érdemes az áldozatnak a saját, egyéni felelősségét megvizsgálni (…). Mennyiben vagyunk mi magunk felelősek azért, ami megtörténik velünk? Elkerülhető lett volna, ha jobban hallgatunk az ösztöneinkre, a belső hangunkra?” (pp. 116-117). Vagyis egy az utcán megerőszakolt nő Oravecz szerint maga okozza a saját vesztét. Minimum azzal, hogy kiment az utcára.
• A feministák boldogtalanok, pszichés (szexuális) problémáik vannak (figyelem, a szerző pszichológus!): „A feminista nő a saját, belső férfi oldalával nincs kibékülve, ezt a diszharmóniát vetíti ki, és látja boldogtalansága okát a külvilágban, a férfiban.” (p. 13.) Konkrét elemzést is kapunk: a feminista nők esetében erős, elnyomó anya és elnyomott apa figyelhető meg (p. 180). Továbbá: „A feministák többsége helfer szindrómában szenved: azért foglalkozik a segítségre szorulókkal, hogy addig se kelljen magán dolgozni, önmagán segíteni. Keres valakit, aki nála is gyengébb, s akihez ő maga is segítségül fordulhat azáltal, hogy úgymond segít rajta.” Továbbá: „A feminizmus alapvető mozgatórugója, hogy saját boldogtalanságomért könnyebb mást hibáztatni, mint teljesen önmagamnak lenni. Könnyebb azt hinni, hogy a nő azért nem tud nőként és emberként kiteljesedni, mert a férfi ezt nem engedi meg neki.” (p. 188) „A feminista mozgalom nem több, mint pótcselekvés azon nők számára, akik önállóan, mint szuverén egyének nem tudnak optimálisan működni” (p. 190)

Vagyis a feminizmus a hataloméhes, de sikertelen és frusztrált nők gyűjtőhelye a szerző olvasatában. Emellett, mint több utalást is láttunk rá, a feministák nőietlenek, ami nem csoda, mivel a feminizmus nem más, mint a női önismeret hiánya: „meggyőződésem, hogy egy feminista nő nem él harmóniában sem önmagával, sem a világgal”  (p. 13); „A feminista életfeladatai között minden bizonnyal ott szerepel az alárendelt női szerep elfogadása.” (p. 181).

Továbbá a feminista mozgalom tele van ellentmondásokkal: „A feminizmus egész történetét ez a fajta szellemi zavarosság, átgondolatlanság, logikátlanság jellemzi” (p. 19). Kár, hogy e ponton, bár várnánk, nem olvashatjuk a könyvben a főbb feminista gondolkodók munkáiban rejlő ellentmondások legalább néhány mondatban történő megcáfolását.

Oravecz elvitatja a feministáktól a női esélyegyenlőségért, azon belül is a női nem fizetett munka (gyereknevelés, háztartási munka) elismeréséért folytatott küzdelmét is: „Az a célkitűzés ugyanakkor, hogy azokon a területeken, amelyek hagyományosan a nők erősségei (…ahol amúgy a teljesítményt nehéz forintban mérni), nos az a célkitűzés, hogy itt kapják meg ugyanazt az erkölcsi és anyagi elismerést, alig vagy egyáltalán nem fogalmazódik meg a feminista stratégia feladatsorai között” (p. 26) Hogy ezt milyen feminista munkák alapján gondolja így a szerző, ismét nem tudjuk meg. Érdekes viszont, hogy a házimunka és a gyereknevelés esetében sem használja a munka szót.

A szerző könyvének konklúziója a következő: a feministák valójában a biológiával szállnak harcba, ami eleve esélytelen, hiszen „az esélyegyenlőség híveinek valójában az anyatermészettel van pere.” (p. 78); „[a]mi engem illet, nézetem szerint a meccs egyértelműen a feminizmus kontra természeti törvények, a tippem pedig: fix kettes.” (p. 25). És a könyv „slusszpoénja”: „Nem lennék egyébként meglepve, ha kiderülne, hogy a feminizmus ötlete eredetileg egy zseniális és ördögi férfi elméjéből pattant ki.” (p. 132)

Oravecz, akárcsak a többi antifeminista szerző, nem a feminizmussal mint olyannal vitatkozik, mivel azt nem ismeri, szerzőit nem olvassa, hanem egy a saját benyomásai alapján kialakított, végletekig sztereotip feminizmusképpel szemben veszi fel a harcot. Eszerint a feministák – akiket a szerzők előszeretettel patologizálnak – tehetők felelőssé a világ csaknem összes bajáért: rombolják a nemek közti viszonyt, így ők tehetnek a párkapcsolatok és házasságok megromlásától kezdve a gyerekvállalási kedv csökkenéséig és az abortuszokig. Ez az ellenségkép méretét és befolyását tekintve hatalmas, ami érdekes kontrasztot mutat a hazai feminista csoportok tényleges méretével.