Talán elfogynak a kövek, de most még fáj
“De hát kihalunk!” – riadoznak egyre-másra a (már paranoid módon a családon belüli erőszak elleni fellépést is radikális feminista követelésnek vízionáló) patriarcha honatyák és Kossuth-díjas elvbarátaik. Igen, kihaltok, én is ebben bízom.
Az evolúció és az adaptációs képesség által hajtott természetes szelekció szerencsére érzelem- és ideológiamentes folyamat, nemcsak darwini voltában, de rendszerek és ezen belül mikrorendszerek, mint a magyar társadalom szintjén is. Egy elavult világrendbe, szabályrendszerbe kapaszkodva a patriarcha fajok adaptációja lehetetlennek látszik. Az emberek többsége elvált, magányos, munkanélküli, alacsony bérű, egyedülálló szülő, stresszben élő menedzser – könnyen felkínálható tehát nekik primitív parlamenti beszólásokkal és írói, szépen szedett szavakkal a visszatérés a régi rendhez, ahol mindenki tudja, hol a helye, mi a szerepe, hogyan kell csendben, biztonságban maradni és legfőképpen bízni Isten kegyelmében, de leginkább az egyházéban, aki gondolkodik helyettük is. Felkínálni tálcán könnyű, és ráerőszakolni a megváltozott körülményekre – mindenesetre meg lehet próbálni. De nem kell László Ervinnek lennünk ahhoz, hogy világosan lássuk: nem működik, mint ahogyan a dinoszauruszok sem térhetnek vissza a jelenlegi faunába. (Itt vannak ugyanakkor a belőlük született madarak...)
A körülmények nem adottak a régi szerepek és szabályrendszerek teljes betartásához. Egyébként soha nem is voltak azok, csak a társadalom bizonyos csoportjaiban. Ez a világrend válságba került, méghozzá pont azok miatt, akik megalkották. Háborúk, elnyomó politikák, gazdasági extraprofit-orientáltság, környezetpusztítás. És mindehhez persze kell a sok rabszolga, jobbágy, katona, proletár, adófizető. Amiből sok van, az olcsó. Makacs beidegződés egy elbukó rendszerben. Divatos és kényelmes azt mondani, hogy "de hát ilyen az ember" (agresszív, pénzéhes, hatalomra vágyik). Pedig csak ilyen is tud lenni. De milyen tud még? És milyen akar lenni? Az csak az elkövetkező generációk felnőtté válásával fog kiderülni, amikor tömegesen indulnak repülésnek a madarak. Néhányan már felröppentek, vállalva, hogy könnyű célpontjai lesznek a jól körülhatárolt, könnyen felfogható és érezhető, szilárd ideológia- és hazugság-köveknek.
Abortuszpárti, gyerekgyilkos, férfigyűlölő, radikális, liberális (ezalatt természetesen homoszexuális, zsidó, magyargyűlölő, hazaáruló). Ezek a kövek záporoznak most ránk, egyszerűen csak racionális, egyensúlyra vágyó madarakra egyre kétségbeesettebben, egyre kifinomultabb parittyákból. Sokan elbukunk, sokan rosszul reagálunk, vagyis pont úgy, hogy könnyen ránkragasszák a nyálas, de egyszerű bélyegeiket a bértrollok, sokan pedig nap mint nap fájdalmakkal térünk haza. De megnyugszunk, és erőre kapunk abban a tudatban, hogy legalább az ágyúik már elkoptak.
„Rettenetesek ezek az emancipált nők! Fel akarják forgatni a világot! Eddig is megvolt a világ orvosnők nélkül, és ezután is meglesz!” – mindössze száz éve háborgott ily módon a kultuszminiszter, de ki emlékszik már erre. Kihalt szavak ezek is.