Utoljára, azt hiszem, kilenc éves koromban sírtam el magam egy könyvön, de ezen most megint sikerült.
1988-ban, a téli hidegben éjszaka valaki egy nyolchetes kiscicát hajított a nyitvatartási időn kívül visszahozott könyveknek fenntartott ledobóba. Másnap reggel a könyvtár igazgatója, Vicki Myron meglepetten emelte ki onnan a panaszosan nyávogó, teljesen átfagyott, ám nagyon is élni akaró állatot, aki olyan piszkos volt, hogy csak a fürdetés után derült ki: szép, hosszú szőre nem is szürke, hanem vörös. A kezdeti megilletődés után a személyzet arra jutott, hogy befogadják, így lett a Melville Dewey amerikai könyvtárosról elnevezett állat az intézmény macskája. Külön munkaköri leírást is kapott, melyben szerepelt a látogatók fogadása és az értekezleteken való rendszeres részvétel. Élete 19 éve során nem csak a városka kedvence és a pénzügyi válságtól, betegségtől, stressztől lesújtott emberek vigasza volt, de valóságos celebmacskává avanzsált. Vickiék soha nem akartak nyerészkedni rajta, semmiféle felhajtást, reklámot nem csaptak körülötte, mégis híre ment a különleges cirmosnak, aki magazinokban, tévében, dokumentumfilmekben szerepelt, és a világ minden tájáról kapott leveleket, ajándékokat és pénzadományokat.
A könyv lapjain azonban nem csak Dewey élete bontakozik ki, hanem gondozójáé is, akinek személyében egy rendkívül bátor, erős, törekvő és melegszívű nőt ismerhetünk meg.
Hibásnak tartom a könyv gyerek-, illetve ifjúsági műként való esetenkénti besorolását; Vicki viszontagságokkal, szörnyű csapásokkal teli élete ugyanis még egy felnőtt olvasót is sokkolhat. A szerző hatgyermekes, szegény, de rendkívül szeretetteljes családban született Iowa államban. Jó eszű, majdnem kitűnő tanuló lány volt, osztályfőnöke azonban - a kor szellemében - le akarta beszélni a továbbtanulásról, az eltartott housewife jövőjét jósolta neki. Vicki viszont felbontotta eljegyzését, és elhagyta a várost. Először valóban nem a főiskolára került, hanem a szalag mellé egy gyárba, majd 22 évesen férjhez ment, és hamarosan teherbe esett. A nőgyógyászt estélyre hívták, így mesterségesen meg akarta gyorsítani a szülést (!), minek következtében a nő egészsége évekre brutálisan leromlott. Vicki a kislányt, Jodi Marie-t anyja segítségével gondozta, alkoholista férjével a házasság tönkrement.
Az egyedülálló anyaság nehézségeivel küszködve végezte el mégis a főiskolát pszichológia és Women's Studies fő szakokon, könyvtár minorral, és szerzett, már új állásában elhelyezkedve, MA fokozatot, miközben gördülékenyen működtette, és teljesen felújította a rá bízott intézményt. Életét két bátyja halála is sújtotta: egyikük rákban hunyt el, másikuk pedig idegbetegség következtében öngyilkos lett. Később ő maga is mellrákot kapott, és két év vívódás után eltávolíttatta mind a két mellét. Ennek során iszonyú fájdalmakat élt át, de - Dewey-n kívül - ezt mindenki elől igyekezett titkolni. Édesanyja, akit mindvégig példaképnek tekintett ereje és helytállása miatt, hiába vállalt még nyolcvan felett is műtétet, szintén elhunyt rákban. Dewey elvesztése után Vicki nem bírt megmaradni a macska nélkül megüresedett könyvtárban, és nyugdíjba vonult. A magyarul kiadott regény mellett gyerekek számára is írt könyveket rendkívüli társáról, aki a mesedélutánok és a fogyatékos gyerekek számára tartott rendezvényeknek is rendszeres résztvevője volt.
E két kivételes lény igazán méltó volt egymás barátságára. A kettejük közti köteléket leghívebben a befejezés adja vissza:
Amikor Dewey megsebesült, fázott és sírt, én ott voltam. Magamhoz öleltem. Gondoskodtam róla, hogy ne legyen semmi baj.
De ez csak egy szelete az igazságnak. A valódi igazság az, hogy annyi éven át, rossz napokon, jó napokon, és a számolatlan olyan napon, amelyek életünk valódi könyvének lapjait alkotják, Dewey volt az, aki ölelt engem. És ölel még most is. Én pedig köszönöm, Dewey. Köszönöm.
Amikor az én macskám, Fantom - aki jelenleg is itt ül és dorombol a vállamon, miközben ezt írom - szerepelt a , egy kommentelő ajánlotta nekem ezt a könyvet - abból az apropóból, hogy az én drágám is átélt egy könyvtári kalandot. Csak őt, Dewey-val ellentétben, nem marasztalták, hanem kidobták az utcára, ahonnan én felvettem és hazahoztam. És nagyon jól tudom, mire gondolt Vicki, amikor azt írta, hogy a macska öleli őt - és tudja szerintem mindenki, aki valaha is közel került egy állathoz.
A könyv tagadja a sztereotípiát, miszerint a macska férjpótló vagy gyerekpótló (egyáltalán, emberpótló vagy bármilyen pótló!) lenne; kiemeli, hogy a macska (vagy más társállat) és a hozzá fűződő kötelék ÖNMAGÁBAN értékes. Világossá teszi, hogy az embernek az édesanyjával, a nagyszüleivel, a párjával, a gyerekével, a barátaival, az inspiráló tanáraival, a kedvenc szerzőivel és a macskájával is egyedi kapcsolata van, és ezek nem pótolják, nem pótolhatják egymást. És - kerülve az elnyomó kapcsolatokat, de keresve a tartalmasakat! - minél többfelé terjed ki ez a támogató, szeretetteljes "háló", életünk annál gazdagabb.
Dewey emlékoldala a spenceri könyvtár honlapján: