Nem vagyok irodalmár, és nem tudok sokat arról, hogyan születik egy vers, egy novella vagy egy regény. Legfeljebb annyit, amennyit azokból a fikciós könyvekből tudok, amik magáról az írásról, annak folyamatáról, nehézségeiről szólnak (legutóbbi ilyen jellegű olvasmányom Joanne Harris: Szederbor című könyve). Ezért ebben a cikkben elsősorban a saját, szubjektív véleményem kap szerepet.

Kisgyerekkorom óta szinte folyamatosan olvasok; akkor is, ha a szomorú vagyok, akkor is, ha vidám. Sokan vannak ezzel hasonlóan, és az olvasás bizonyos szintig terápiás is lehet. Van, hogy menekülést nyújt a problémák elől, van, hogy segít „találkozni” a sorstársakkal, aktuális nehézségekkel. Azért tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy „bizonyos szintig”, mert a felnőttkori menekülés csak ritkán segíthet igazán, hiszen akadályozza a valódi cselekvést, a változást; a problémákat pedig nem elég csak a fantáziavilágban megoldani.

Hasonlóan gondolkodom az írásról is, bár én szépirodalommal (még) nem próbálkoztam. (Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az ilyen cikkek is segítenek kiírni magamból egy-egy problémát, rossz érzést.) Hiszek benne, hogy segít, ha leírjuk a traumáinkat, rendszerezzük életünk eseményeit; ezért a naplóírást minden kliensemnek javaslom. De az írás csak akkor lehet terápiás, ha a szerző nem távolítja el magától saját élményeit, ha nem kívülről nézi a történéseket. Fontos, hogy teljesen belehelyezkedjen gyerekkori világába, szembesüljön akkori érzelmeivel, és megértse azt a kisgyereket, aki valamikor ő volt. Persze egy novella vagy regény nem feltétlenül attól „értékes”, „jó” alkotás (bármit is jelentsen ez a kifejezés), hogy személyes vagy érzelemteli - de ez más kérdés. Emellett veszélyes lehet, ha az írást alkotója arra használja, hogy ezzel lezárja a traumákkal való foglalkozást, hiszen ezzel meggátolja a feldolgozás további folyamatait. Biztos, hogy rengeteg író van, aki ezt teszi, nem lép tovább, és így bár maradandót alkot, magán nem tud segíteni.

Rengeteg könyvben jelenik meg az író (vagy egy képzelt én) traumatikus gyerekkora; ezek közül emelnék ki néhányat, hogy a témát illusztráljam. Vámos Miklós önéletrajzi regénye, a Zenga zének egy kisfiúról, Öcsiről szól. Szülei sokszor nem mondanak neki igazat, elhallgatnak dolgokat; fizikailag is bántják őt. Öcsi a saját szavaival meséli el a történetet, humorral oldva a komoly, szomorú történéseket is. Félelmeinek, bizonytalanságának, szorongásainak fontos oka, hogy a szülők úgy tesznek, mintha a gyerek úgysem értene semmit, ezért felesleges lenne neki elmagyarázni, mi zajlik körülötte. Ráadásul, ha olyan dolgokról beszél másoknak, amikről nem lenne szabad, meg is büntetik. Nem veszik figyelembe, hogy éppen ők azok, akik nem adtak elég információt Öcsinek arról, miért kell bizonyos dolgokat titokban tartani.

Bánk Zsuzsa könyvében, Az úszó-ban egy testvérpár története elevenedik meg. Az anya elhagyta a családot, a két kisgyerek, Kata és Isti az apával él, és folyamatosan lakóhelyet kell változtatniuk. Várják haza az anyát, nem értik, miért hagyta ott őket, ezért különböző önvédő stratégiákat dolgoznak ki (meséket találnak ki, vagy hallgatnak a történtekről), hogy ne érezzék magukat nem szerethetőnek. Isti megtanul úszni, és a vízbe menekül, végül ez vezet el a tragédiához.

Bukowski bevallottan önéletrajzi regénye, A kezdő az előzőeknél sokkal nyersebb, szókimondóbb; a kisgyerek élete pedig tragikusabb is. Ha valaki képet szeretne kapni egy bántalmazó családról, ezt a könyvet ajánlott elolvasnia. Henry (az író alteregoja) apja agressziójától szenved. Az apa verbálisan (megalázással, semmibevétellel, kiabálással, az önbizalom rombolásával) és fizikailag (verésekkel) is rendszeresen bántja őt. Az anya erőtlen, a háttérben marad, kiszolgálja az apát és nem védi meg a gyerekét. Henry verekszik társaival, és korán elkezd inni, így, illetve az írással, sporttal vezeti le a feszültséget, tereli el a figyelmét.

Lennart: És rajta ki segít? című könyve kicsit kilóg a sorból. Főhőse Kristina, egy stockholmi szociális gondozó, akinek egész élete a segítésről szól, nem tud nemet mondani, így törvényszerű, hogy kiég, összeomlik. Aki mások életéért vállal felelősséget, az nem tud (illetve nem akar) foglalkozni saját érzelmeivel. Visszaemlékszik a gyerekkorára, és kiderül, hogy szülei szegények voltak, így felemelkedési lehetőséget csak a tanulás jelentett. Ez volt az egyik oka annak, hogy Kristina mindig jól tanult, jól teljesített. Szülei fagyos csenddel büntették, ha nem tetszett nekik valami, apja nem sokra tartotta az érzelmeket; de anyja sem mutatatta ki azokat. Nem csoda, hogy Kristina élete így alakult: Az a gyerek, akit semmibe vesznek, akinek csak a teljesítménye fontos, felnőttként sem fog saját érzelmeire figyelni. Az állandó megfelelési, teljesítési vágyat pedig jól ki tudta elégíteni ebben a segítő, önfeláldozó szerepben.

Ezeken a könyveken keresztül több olyan kérdést is meg lehet vizsgálni, amikkel én pszichológusként a munkámban találkozom, vagy amik egy traumatizált gyerekkort átélt felnőttben felmerülhetnek. A legfontosabb, hogy lehet-e, kell-e felmenteni a szülőket? Mi a helyzet akkor, ha a történelmi-politikai légkör annyira nyomasztó, hogy megnehezíti a gyerekek felnevelését is? Az úszó gyerekhősei nem mentik fel az anyát, a könyv foglalkozik a gyerekek negatív érzelmeivel, azzal, ahogy a szeretethiányt átélik. Ugyanakkor kiderül, hogy az anya ’56-ban, tehát nagy részben politikai okokból hagyta el az országot, és ezzel az író mintha azt sugallná, hogy a történelmi események részben felelősek a történtekért. A Zenga Zének-ben a történelmi szál szinte együtt fut a magánéletivel. Az ’50-es években járunk most is, a regény a forradalom közben kialakult káosszal végződik. Úgy tűnik, hogy Vámos párhuzamba hozza a diktatúrában való életben maradáshoz szükséges hallgatást azzal, ahogy a családban is hallgatni kell bizonyos történetekről. Henry, A kezdő gyerekfőszereplője elismeri szülei felelősségét, de itt is megjelennek azok a társadalmi problémák, amelyek részben felmentést adhatnak a felnőttek viselkedéséért (elsősorban a család német származásából adódó peremhelyzet).

Úgy gondolom, hogy a társadalomnak, a történelemnek is nagy szerepe van egy család életében. Érthető, hogy nem könnyű gyereket nevelni akkor, amikor a szülőknek félniük kell a politikai megtorlástól, az éhezéstől. Ennek ellenére nem gondolom, hogy fel kellene menteni azt a szülőt, akik hallgatással, kiabálással, veréssel „tanítják” a gyereket arra, hogy miről nem szabad beszélni. Semmilyen helyzet nem indokolja, hogy a gyereket bántsuk, sőt, ha a külvilág fenyegető, annál nagyobb szükség van egy nyugodt, békés otthonra.

A másik kérdés arra vonatkozik, hogy sikerül-e feldolgozniuk a megjelenített szereplőknek a traumatikus gyerekkort, szó van-e erről a regényekben, vagy következtethetünk-e egy boldog felnőttkorra. Öcsi még olyan kicsi, hogy nehéz lenne megjósolni, mi fog történni vele, hogyan alakul majd az élete. Megvan az esélye annak, hogy szülők változnak (bár ez nem szokott gyakran megtörténni), és több szeretettel, kevesebb elhallgatással foglalkoznak majd vele. Katára ezzel szemben nem valószínű, hogy boldog élet vár: hiszen anyja után az öccsét is elveszíti. Henry/Bukowski tisztában van vele, hogy apja bántalmazó; képes gyűlölni őt ezért, és nem próbálja megérteni. De úgy érzem, innen nem tud továbblépni. Nem jut el odáig, hogy fel is dolgozza a gyerekkorát annak összes érzelmével együtt (tehát a harag mellett többek között a szomorúsággal is), pedig kellő öniróniával, humorral kezeli saját viselkedését. Így valójában a családi minta határozza meg felnőttkori tetteit is, az írás pedig „csak” egy jó, de nem elégséges szublimációs tereppé válik. Kristina felnőttként jelenik meg a történetben, így róla tudjuk, mennyire erősen élnek benne a gyerekkorból visszamaradt védekezési mechanizmusok, nem megfelelően működő sémák. Hiába dolgozik segítőként, és van kapcsolatban a pszichológiával, saját magán nem segít.

Az említett könyvek valójában nem adnak mintát ahhoz, hogyan foglalkozzunk hatékonyan a gyerekkori traumákkal, de nem is ez a céljuk. Nagyon fontos, hogy olyan traumákat mutatnak be szemléletesen, érzelmekkel kísérve, amikhez hasonlókat rengeteg gyerek él át saját családjában. Az egyes írók teljes életművét kellene ismernem ahhoz, hogy megtudjak valamit saját önismereti munkájukról és arról, vajon csak az írást használják-e „terápiaként”, vagy más eszközeik is vannak.