Ellentétben a True Blood-dal vagy a Pushing Daisies-zel, rajongója nem vagyok a sorozatnak, szórakozásképpen mégis megnézem, ha tehetem – azonban biztos nem a feminista mondanivalója miatt, az ugyanis, mint mondtam, nincs neki. Sokszor inkább – még ha nem is annyira, mint egy tipikus női sorozat, brazil szappanopera – éppen, hogy szembehelyezkedik a feminizmus elveivel, és előmozdítja a nőkkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat.

Betty Friedan a Feminine Mystique c. könyvében több száz nő meginterjúvolását követően már az ötvenes években megírta, hogy az ideális amerikai kertvárosi idill, a nyilvános szférában érvényesülő, kenyérkereső férj mellett a privát szférába zárt housewife (bocsánat, most már politikailag korrekt szóval: homemaker – magyarul kb. háztartásbeli, vagy főállású anya) kényszerű szerepe nem hogy nem teszi boldoggá a nők többségét, hanem nagy részüknél kifejezetten depressziót eredményez.

Friedan – a feminizmus ellen ágálló férfiakkal ellentétben! – nem kívülállóként, hasára ütve, saját érdekeit féltve (!) nyilatkozott más emberek boldogsági szintjéről, hanem beszélgetéseket folytatott, megkérdezte az érintetteket, akik a „megnevezhetetlen problémáról” (problem with no name) számoltak be neki. Ez egy rövid, halk kérdésben foglalható össze: „ennyi lenne az élet?”

A szereplők majdnem mindegyike mégis ennek az eszménynek próbál megfelelni, tartósan vagy ideiglenesen. Ott van pl. a sikeres munkáját a főállású anyaságért feladó Lynette, aki önző, szánalmas, önmagát felnőtt korára sem találó férje, Tom önmegvalósítási szeszélyeihez viszont mindig kötelességtudóan alkalmazkodik. Barátnője, Bree előbb családja idegeire megy a „tökéletességével” – feltűnő, hogy a sorozat őt teszi hibássá, amiért nem tud „lazább” lenni, és nem az ideált! –, majd e konzervatív női eszményt paradox módon úgy sikerül maga mögött hagynia, és a saját lábára állnia, hogy sikeres szakácskönyveiben azt élteti. Gabrielle sem jobb – a korábbi modell számára a siker az, hogy gazdag üzletemberhez ment férjhez, aki eltartja. Inkább viselkedik a jóságos, ám szigorú „apucitól” függő és egyben tőle ajándékokat, szép cipőket, bejárónőt stb. (időnként hiába) váró szipogó kislányként (mint a legutóbbi rész egy komikusnak szánt, valójában elég szánalmas jelenetében!), mint hogy elmenjen ő is valami olyan munkát végezni, amiben nagyobb örömét lelné, mint a súrolásban. A legönállóbb, legszimpatikusabb karakter – minden Mike-komplexusa ellenére – még mindig Susan, de könyv-illusztrátori illetve tanári munkáiról nem hallottunk azóta, hogy újra férjhez ment. Végül itt van a halott narrátor, Mary Alice – aki a többiek által is hajszolt ideál érdekében ölni is képes volt, sőt, gyermekét jogosan visszaigénylő áldozatát fel is darabolta.

A mindemellett poénokban, rejtélyekben, morbid fordulatokban gazdag sorozat eleinte azzal reklámozta magát, hogy hús-vér karakterekkel a valóságról fog beszélni. OK, azt meg is mutatja, hogy a mosóporreklámok szirupos idillje, a hagyományos nemi szerepeken alapuló családmodell minden érintettnek inkább teher, illetve sokszor csak képmutatás. Túl mégsem mutat e berendezkedés keretein!

A lázadás, kitörés helye ugyanis hol definiálódik? Gyakorlatilag a fennálló rendszeren belül, szánalmas kis „elvezető csatornák” formájában, mint beszólások, női trükközések, fifikák, praktikák (amiktől nekem, mint az asszertivitást, egyenes beszédet pártoló feministának, borsódzik a hátam… Bár ez nyilván utángondolás, amikor a sorozatot nézem, természetesen én is nevetek ezeken a poénokon) Jól odatett pikírt megjegyzésekből nincs hiány e nők részéről, sokszor éppen ezért szórakoztató a sorozat. Irónia is van bőven: pl. az újra terhes Lynette (szintén egy mostanában leadott részben) jól megmondja a várakozó első terhes kismamának, hogy az anyaság nem olyan rózsaszín, és minden generáció hazudik e téren a következőnek – hú, de keményen megmondta, lehetne gondolni elsőre. Valójában azonban nem karakán, nem őszinte, nem hiteles – hanem szánalmas. Mert ettől mi változik? Ugyanúgy benne marad a szidott rendszerben, házasságában ugyanúgy ő marad az alárendelt. Olyan, mint a kizsákmányolt beosztottak, akik szidják a főnököt egymás közt, amúgy meg hajbókolnak előtte.

Tovább folytatva a (tragi)komikus elemek sorát, Alice mit csinált félrelépő férjével? Behúzott neki. A pofánvert (tökönrúgott,stb.) pasi elég sokszor válik a sorozatban (illetve nem csak itt) a komikum forrásává, de én ezt sem tekintem egy feminista húzásnak, és nem csak azért, mert minden formában ellenzem az erőszakot. Nem is azért, mert a nők gyengeségét sugallja, ha a vicc forrásává teszünk egy pofont, amit egy nő ad egy férfinak.  Hanem mert: melyik a könnyebb? Megütni a velünk kitoló férfit (tökön rúgni, megcsalni, beszólni neki, stb.), de aztán minden úgy marad, vagy nőként érdemben kiállni az érdekeink mellett? És melyik a hitelesebb?

Szintén a komikum forrása a rivalizáló nők sztereotípiája, amire a sorozat bőven támaszkodik – sőt, hogy még rosszabb legyen, általában egy férfi miatt kapnak hajba.

Érdekes módon a sorozat, ha ennyire ragaszkodik is a klisészerű női figurákhoz, progresszívebb fényben tünteti fel az idős, illetve a meleg, leszbikus karaktereket. Mert a jópofa Mrs. McClusky már megengedheti magának, hogy karakán személyiség legyen? Mégis szerelmi viszonyt létesít ő is. A melegek ábrázolása pedig megítélésem szerint sikeresebben elszakad a sztereotípiáktól, mint pl. a Szex és New Yorkban – nem csak a különc, bohém, csapongó, egy heteroszexuális nő bizalmasául szegődő fura figurát látjuk, hanem olyan embereket, mint bárki más, pl. orvost.     

Összességében minden benne rejlő irónia ellenére én úgy látom, az alapvető konzervatív értékek maradnak, a sorozat csak a felszínen lavírozik. Görbe tükörnek végülis megteszi. De leginkább csak kikapcsolódásnak.