Ma indítjuk el a “HeForShe” elnevezésű kampányt.

Azért fordulok önökhöz, mert a segítségükre van szükségem. Véget akarunk vetni a nemi egyenlőtlenségnek – és ehhez mindenkire szükségünk van.

Ez az első ilyen témájú kampány az ENSZ-ben: a lehető legtöbb férfit és fiút szeretnénk megszólítani és és arra ösztönözni, hogy képviseljék a nemek egyenlőségét. És nemcsak beszélni akarunk az ügyről, hanem meg is akarjuk mutatni, hogy megvalósítható.

Hat hónapja kaptam a kinevezést, és ahogy egyre többet beszéltem a feminizmusról, felismertem, hogy a nők jogaiért folytatott harcot a férfigyűlölet szinonimájaként szokás értelmezni. Ha egy dologban biztos vagyok, akkor az az, hogy ennek megálljt kell parancsolni.

Emlékeztetőül, a feminizmus definíciója a következő: “A meggyőződés, hogy a férfiaknak és a nőknek egyenlő jogokkal és esélyekkel kellene bírni. Azaz a nemek politikai, gazdasági és társadalmi egyenlőségének elmélete.”
 

Először 8 éves koromban kérdőjeleztem meg a nemi sztereotípiákat, amikor dirigálósnak hívtak, mert én akartam megrendezni a darabot, amit a szüleinknek adtunk elő – de a fiúkat ugyanezért nem szólták le.
 

14 éves koromban a sajtó elkezdett szexuális tárgyként kezelni.
 

15 éves voltam, amikor a barátnőim sorra elmaradtak az edzésekről, mert nem akartak izompacsirtának tűnni.
 

18 évesen láttam, hogy a fiú barátaim nem tudják kifejezni az érzéseiket.
 

Úgy döntöttem, hogy feminista leszek, és ez számomra egyáltalán nem tűnt bonyolultnak. De az utóbbi időben megtapasztaltam, hogy a feminizmus népszerűtlen szó lett.
 

Úgy tűnik, hogy azon nők közé tartozom, akiknek a megnyilvánulásai  „túl erősek”,  „túl agresszívak”,  „elszigetelők”,  „férfiellenesnek”, és egyáltalán nem vonzók.
 

Miért olyan kényelmetlen ez a szó?
 

Nagy-Britanniában születtem, és helyénvalónak tartom, hogy nőként ugyanannyi a fizetésem, mint a férfi kollégáimé. Helyénvalónak tartom, hogy döntéseket hozzak a saját testemről. Helyénvalónak tartom, hogy nők képviseljenek az ország vezetésében és a döntéshozatalban. Helyénvalónak tartom, hogy ugyanakkora társadalmi elismerésben részesüljek, mint a férfiak. De sajnos azt kell mondjam, hogy nincs egyetlen ország sem a földön, ahol minden nő élhetne ezekkel a jogokkal.
 

Egyetlen ország sem állíthatja a világon, hogy elérte a nemi egyenjogúságot.
 

Ezeket a jogokat emberi jogoknak tartom, de én csak egy vagyok a kevés szerencsés közül. Számos előjoggal bírok, mert a szüleim nem szerettek kevésbé, csak mert lánynak születtem. Az iskolám sem korlátozott, csak mert lány vagyok. A mentoraim sem azt sugallták, hogy úgysem jutok messzire, csak mert egy napon lehet, hogy gyermeket fogok szülni. Ők voltak a nemi egyenjogúság nagykövetei, akik azzá tettek, aki ma vagyok. Lehet, hogy nem tudják, de ösztönösen is feministák voltak, akik hatottak rám. És mind többükre van szükségünk. És ha valaki még ezek után is kerülné e szót: nem a szó fontos, hanem a mögötte álló gondolat és elhivatottság. Mert nem minden nő kapta meg ugyanazokat a jogokat, mint én. Sőt a statisztikát nézve csak nagyon kevesen.
 

Hillary Clinton 1997-ben mondta el híres beszédét Pekingben a nők jogairól. Sajnos a legtöbb dolog, amin változtatni akart, máig nem javult.
 

De leginkább az tűnt fel, hogy hallgatóságának csak harminc százaléka volt férfi. Hogy hozhatunk változást a világba, ha csak az emberiség feléhez szóluk, ha csak az emberiség fele érzi feladatának, hogy a párbeszédben részt vegyen?
 

Férfiak, szeretném megragadni az alkalmat, és meghívni önöket, hogy csatlakozzanak hozzánk. A nemek egyenjogúsága a férfiak ügye is.
 

Mert egyelőre úgy látom, hogy édesapám szülői szerepét sokkal kevesebbre értékeli a társadalom, noha gyerekként ugyanúgy igényeltem a jelenlétét, mint édesanyámét.
 

Találkoztam olyan fiatal férfiakkal, akik mentális betegségben szenvedtek, és nem mertek segítséget kérni, mert attól féltek, hogy akkor már nem tűnnek elég macsónak – pedig Nagy-Britanniában az öngyilkosság sokkal nagyobb arányban pusztítja a 20 és 49 év közötti férfiakat, mint a közúti balesetek, a rák vagy a szívkoszorúér-megbetegedések. Találkoztam olyan férfiakkal, akiket megtört vagy elbizonytalanított a férfi sikeresség eltorzult értelmezése. Az egyenjogúság hiánya a férfiaknak is problémákat okoz.
 

Nem beszélünk túl gyakran arról, hogy a férfiakat is bebörtönzik a nemi sztereotípiák, pedig látom, hogy ez rájuk is igaz, és amint ők szabadokká válnak, annak természetes következménye lesz, hogy a nők számára is megváltoznak a dolgok.
 

Ha a férfiaknak nem kell agresszívnak mutatkozniuk az elfogadásért, a nők sem fognak kényszeredetten megalázkodni. Ha a férfiakon nem lesz nyomás, hogy ők legyenek az irányítók, a nőket sem akarják majd irányítani.
 

A férfiaknak és a nőknek is szabadon ki kellene tudni mutatni az érzelmeiket. A férfiaknak és a nőknek is szabadon ki kellene tudni mutatni erejüket… Ideje, hogy egy skálán képzeljük el a nemeket, nem pedig két, ellentétes tulajdonságokat tartalmazó kategóriaként.
 

Ha végre nem aszerint határozzuk meg egymást, ami hiányzik belőlünk, hanem aszerint, ami megvan bennünk, mind sokkal szabadabbak leszünk. Erről szól a HeForShe kampány: a szabadságról.
 

Szeretném, ha a férfiak is felvennék a stafétát. Hogy a lányaik, nővéreik, édesanyjuk és húgaik megszabadulhassanak az előítéletektől, és hogy a fiaik is lehessenek sérülékenyek és emberiek; hogy visszaszerezhessék ezeket az megtagadott vonásaikat, és így személyiségüket igazabban, a maguk teljességében élhessék meg.
 

Lehet, önök most azon tűnődnek, hogy ki is valójában ez a Harry Potter lány. Mit keres az ENSZ emelvényén? Jó kérdés, higgyék el, én is feltettem magamnak. Nem tudom, alkalmas vagyok-e rá, hogy itt álljak. Azt viszont tudom, hogy foglalkoztat ez az ügy, és javítani szeretnék a helyzeten.
 

És mivel láttam, amit láttam – és mert ilyen szerencsém van –, feladatomnak érzem, hogy én is tegyek valamit. Az angol államférfi, Edmund Burke egyszer azt mondta: “A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jók ne tegyenek semmit.”
 

Amikor aggódni kezdtem e beszéd miatt, és néhány pillanatra kétségbe estem, végül határozottan azt mondtam magamnak: ha nem én, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor? Ha önöknek is  kételyeik támadnak majd hasonló, lehetőségekkel teli pillanatokban, remélem, ezek a szavak segítenek majd.
 

Mert az az igazság, hogy ha nem teszünk semmit, 75, vagy akár 100 évbe is beletelik, hogy a nők ugyanannyi fizetségre számíthassanak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak. 15 és fél millió lányt fognak gyerekként férjhez adni az elkövetkező 16 évben. És a jelenlegi adatokkal számolva 2086-ra jutunk el oda, hogy minden afrikai vidéki kislány másodfokú oktatást kapjon.
 

Ha hisznek az egyenlőségben, talán önökben is az az ösztönös feminista lakozik, akiről az imént beszéltem.
 

Tapsot érdemelnek ezért.

A szót, ami kifejezi ezt az egységet, talán még nem találtuk meg, a jó hír azonban az, hogy egyesítő mozgalmunk már van. A neve: HeForShe. Megkérem önöket, hogy lépjenek elő, emeljék fel a szavukat, legyenek önök a Férfi a Nőért. És tegyék fel maguknak a kérdést: ha én nem, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?
 

Köszönöm.

 

Fordította: Zelei Bori 

 

 

 

 

Linkek: