Viva la Vida, avagy Frida Kahlo életútja
Frida Kahlo kétségtelenül az egyik legismertebb és legelismertebb női képzőművész. Bár az 1900-as évek első felében születtek festményei, azok még 2010-ben is aktuálisak és rendkívül hatásosak, hiszen olyan egyetemes, időhöz nem köthető témákról vallanak, mint például a fájdalom, a szexualitás, a születés vagy az elmúlás. Alkotásainak hatása leginkább a hitelességből ered. Hiteles, hiszen meglepő őszinteséggel ábrázolja saját élettapasztalatait. Festményeinek témája gyakorlatilag saját életútja, ezért műveit igazán csak akkor tudjuk megérteni, ha ismerjük életrajzát is.
1. Gyermekévek
Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón 1907. július 6-án született a Mexikóváros peremén lévő Coyoacanban, bár az 1910-es mexikói forradalom tiszteletére saját születését mindig is három évvel későbbi időpontban jelölte meg.
Gyermekkorát szülővárosában töltötte lánytestvéreivel és szüleivel. Anyja, az indián-spanyol származású Matilde Calderón y Gonzalez konzervatív és hitbuzgó katolikus volt. Fridára azonban sokkal nagyobb hatással volt édesapja, aki önálló gondolkodásra nevelte lányait. A magyar gyökerekkel is rendelkező német származású Guillermo Kahlo (született Carl Wilhelm Kahlo) viszonylag elismert fotográfus volt. Mikor Porfirio Díaz kormányától megbízásokat kapott, felemelkedhetett a középosztályba. Ekkor építette fel családi házukat, a La Casa Azul-t, azaz a kék házat, ahol Frida Kahlo is született, nevelkedett, illetve később alkotott. (Ma a La Casa Azul ad otthont a Frida Kahlo Múzeumnak is.)
Frida első mestere apja lett, fényképészsegédként kezdett dolgozni nála, hogy kitanulja a szakmát. Így már ekkor sikerült kilépnie és szembefordulnia a mexikói nők többsége által elfogadott hagyományos női szerepkörből.
1922-ben apja beíratta a San Ildefonsó-i állami középiskolába, az intézmény kétezer diákja közé tartozott harmincöt lány egyike lett. Hamarosan az osztály vezéregyéniségévé vált néhány fiúval egyetemben, akik később a mexikói értelmiség krémjéhez és a politikai elithez tartoztak.
Az 1910-es forradalom óta kaotikus légkör uralkodott Mexikóban: Porfirio Diaz rendszerének megdöntése után véres harcok következtek Francisco Madero, Victoriano Huerta, majd Venustiano Carranza uralma alatt. A nép kezdetben olyan nemzeti hősökben látta a megoldást, mint például Emiliano Zapata vagy Pancho Villa, később azonban egyre jobban terjedtek körükben az új proletáreszmék.
Ebben a zavaros belpolitikai helyzetben kezdett el érdeklődni a fiatal Frida is a szociális kérdések, a politika és a filozófia iránt. A középiskolában töltött évek során ismerkedett meg olyan európai gondolkodókkal, mint például Gogol, Tolsztoj, Spengler, Hegel vagy Kant.
2. 1925. szeptember 17.
Frida Kahlot már gyermekkorában is sok szenvedés érte, hiszen tizenhárom évesen gyermekparalízisen esett át. Ennek következtében jobb lába elsatnyult és rövidebb maradt, így ettől kezdve csak bicegve tudott járni. Ma már az akkori orvostudományi színvonalat ismerve azt mondhatjuk, hogy szerencsés volt, hogy egyáltalán életben maradt.
1925. szeptember 17-e azonban tragikus és majdnem végzetes nap volt a festőnő számára, mely egész életére és alkotásaira is kihatással volt. Ezen a napon az ekkor tizennyolc esztendős Frida épp egy túlzsúfolt buszon ült, amikor karamboloztak egy villamossal. Minden utas megsebesült, mégis a fiatal lány szenvedte el a legsúlyosabb sérüléseket. „Az ütközéskor előrezuhantunk, s a korlát úgy fúródott a testembe, mint a bikába szúrt kard. Egy férfi észrevette, hogy ömlik belőlem a vér, majd egy közeli biliárdterem egyik asztalára fektettek, míg értem nem jött a Vöröskereszt. Amikor megpillantottam az édesanyámat, azt mondtam neki: „Életben maradtam, és van is miért élnem – s ez a festészet.” Mivel gipszben kellett feküdnöm, amely a kulcscsontomtól a medencecsontomig ért, anyám kitalált egy nagyon ötletes szerkezetet, amelynek nekitámaszthattam az íráshoz használt papírtartó állványt. Az ő ötlete volt az is, hogy reneszánsz stílusú tetőt készítsenek az ágyamhoz: egyfajta tükrös baldachint, hogy láthassam magam, miközben önarcképet készítek.”- mesélte el később Frida egy szerzőnek, Raquel Tibolnak
Kissé morbid módon a baleset helyszíne olyan borzalmas, bizarr és szürreális látványt nyújthatott, mint később a festőnő alkotásai. Az ütközés során valahogy leszakadt Fridáról a ruha, így meztelen testtel zuhant a busz padlójára. Egy festő vagy kézműves ült mellette kezében egy aranyporral teli papírzacskóval, ami a balesetben kiszakadt, így a meztelen lányt vér és aranypor borította.
Fridának szinte az egész teste törött csontokból állt, köszönhetően annak a vaskorlátnak, ami a csípőjénél hatolt be és az altestén át távozott. Három hónapig kórházban ápolták, gerinctöréseit csak később diagnosztizálták.
Ettől a naptól kezdve Frida minden nap szembesült a baleset következményeivel, élete során időről időre újra kórházba került, gyakran meg is műtötték, és sérülései tehettek arról is, hogy soha nem lehetett gyermeke: háromszor elvetélt.
3. Diego Rivera és a házasság(ok)
Diego Rivera, a hazájában elismert muráliafestő 1921-ben tért vissza Mexikóba, miután tizennégy évet töltött külföldön. Rivera a kommunizmusban látta a hányatott sorsú Mexikó számára a békét és a fejlődést, az életkörülmények javulását.
Frida is belecsöppent hasonló gondolkodású művésztársaságokba, illetve tagja lett az önálló mexikói kultúra megteremtéséért létrejött művészeti társaságnak. Így ismerkedett meg Riverával is, aki huszonegy évvel volt idősebb nála. 1929. augusztus 21-én házasodott össze, ekkor Rivera negyvenkét éves volt.
A pár kezdetben boldogan élt, Frida az orvosok véleményére nem hallgatva vállalta még a terhességet is. Azonban elvetélt. Ekkortájt jutott Frida tudomására, hogy férjének viszonya van az egyik segédjével…
1930-ban Rivera megbízást kapott az Egyesült Államokba egy falfestmény elkészítésére, így a pár még ebben az évben az USA-ba költözött. A festőnőnek mindvégig honvágya volt, és az amerikaiakkal kapcsolatban is megvolt a maga véleménye: „Az itteni felső osztály undorító, s dühös vagyok ilyen sok gazdag ember láttán, amikor tudom, hogy emberek ezrei nyomorban és mocsokban élnek.” 1932-ben újabb megrázkódtatás érte: Detroitban ismét elvetélt… Pár évvel később harmadik magzatát is elvesztette.
1934-ben a házaspár visszatért Mexikóba. Ennek ellenére a festőnő élete cseppet sem lett boldogabb: férje viszonyt kezdett Frida húgával, Christinával (is). Ez olaj volt a tűzre: Frida megunta Diego sorozatos hűtlenkedéseit, és elköltözött tőle. Innentől Frida is szeretőket tartott: többek közt 1937-ben Mexikóba menekülő orosz forradalmárral, Trockijjal is volt viszonya.
1939. novemberében kimondták Frida és Diego válását. Frida egyszer úgy nyilatkozott, hogy életében két igazi katasztrófát élt át: az egyik a balesete volt, a másik pedig Diego Rivera. Ennek ellenére kapcsolatuk mindig is inkább egy se veled, se nélküled viszonyra emlékeztetett. Frida egyszerre gyűlölte őt, mint férfit, és rajongott érte, mint barátért és művészért. Így nem olyan meglepő, hogy még egy év sem kellett hozzá, és újra egybekeltek.
4. Öröm és kín
1938-ban az ekkor 31 éves festőnőnek végre megnyílt első kiállítása a New York-i Julien Levy Galériában, elkezdhette képeinek árusítását. Ekkor kezdett el karrierje felfelé ívelni, bár a világ közvéleménye soha sem ismerte el/ismerte meg igazán. Képeit szimplán „Diego Rivera egyik szeretőjének festménye”-ként emlegették. Valójában a híres-hírhedt muráliafestő árnyékában volt kénytelen élni és alkotni. Képeinek tényleges értékét csak halála után kezdik felfogni. (Ez a helyzet nem ismeretlen a művészvilágban (sem): Auguste Rodin és Camille Claudel kapcsolata kísértetiesen emlékeztet Frida és Diego viszonyára.)
1939-ban Párizsban is megnyílt első kiállítása. Emellett még ugyanebben az évben a szürrealisták Fridának ajánlották egyik kiállításukat (a festőnőnek amúgy is jó barátja volt André Breton). 1943-ban az Esmeralda képzőművészeti iskola tanára lett, 1946-ban pedig Mózes című képéért állam kitüntetésben is részesült.
Azonban ahogy Frida ismertsége egyre nőtt, egészségügyi állapot úgy romlott. Tanítványait már csak otthon volt képes fogadni, 1950-ben pedig kilencszer is megműtötték a gerincét. Újra acélfűzőt kellett hordania…
5. Halála
Életének egyik legszebb pillanata lehetett, amikor 1953-ban végre olyannyira szeretett hazájában is lehetőséget kapott arra, hogy első kiállítását megrendezze. Lelkesedését még az sem vette el, hogy a kiállítás megnyitása előtt amputálni kellett jobb lábát: a várva várt eseményen ennek ellenére részt vett, igaz, egy ágyban kellett bevinni a kiállítóterembe.
Betegsége miatt természetesen dolgozni nem tudott, a tanítást végleg abba kellett hagynia. A festészet mellett azonban a politizálás is éltette, hiszen a mexikói kommunizmus és a szociális érzékenység végigkísérte életét. A II. világháború és az azutáni helyzet még jobban arra késztette, hogy álljon ki az öldöklés és a nyomor ellen.
Még élete utolsó éveiben is rendszeresen részt vett békedemonstrációkon. 1954-ben Guatemalában tüntetett az USA intervenció ellen, annak ellenére, hogy ekkor súlyos tüdőgyulladásban szenvedett. Ez végzetesnek bizonyult, állapota egyre romlott.
1954. július 13-a hajnalán, negyvenhét éves korában elhunyt. Az orvosok tüdőembóliát állapítottak meg, azonban az ágya melletti fiókban Demerolt tartalmazó üvegcséket találtak. Sokak szerint naplója néhány bejegyzése miatt sem zárható ki az öngyilkosság, azonban ekkortájt Frida betegség annyira elhatalmasodott, hogy tiszta tudatállapotát sem tudta mindig megőrizni. Mindenesetre barátai szerint soha nem lett volna képes az öngyilkosságra.
Így vagy úgy, Frida Kahlo halálával nem csak egy tehetséges festőnő veszett el, hanem egy egyéniség is: életében folyamatosan jelen volt a szenvedés, ő mégis egy rendkívül erős, határozott és kitartó nő maradt. Életfilozófiáját mi sem jellemzi jobban, mint legutolsó alkotásának címe: Csendélet: Viva la Vida, azaz Sokáig éljen az élet…
Felhasznált források:
- Gerry Souter: Frida Kahlo – A tükör mögött
- ww.en.wikipedia.org