"Nem bírod el, hiába,/ Ki egyenrangú véled./

Szeresd, szeresd továbbra is/ a kurvát vagy a cselédet."

(Nemes Nagy Ágnes)

Amikor régebben a szexualitas.hu-n egy olyan cikkbe botlottam, ahol a (nő!) terapeuta a "férfidominancia tanulását", a női alázat, függőség mesterséges (sic!) kialakítását propagálta a házassági krízis megoldásaként, úgy gondoltam - reménykedtem? -, ez csak valami egyéni defekt lehet a fura gondolkodású szakember részéről. Ugyanakkor Amerikában ez a felfogás állítólag már egy divatirányzat. Mint a Harmoneten olvasható (és dokumentumfilm is van róla), egy Laura Doyle nevű (magát - no komment... - feministának nevező!) amerikai szerző, a cikk szerint "az emancipációba belefáradva" a nők önfeladását nevezi meg a házassági krízisekre adandó válaszként, elvetve olyan alapvető, a 18. századra visszavezethető feminista törekvéseket, mint pl. a nő anyagi függetlensége. Elméletére az USÁ-ban több hetes tanfolyamok épülnek, ahol - vissza a középkorba! - a modern világ, a 20 század dekadens eszméitől demoralizálódott nők elsajátíthatják, hol a helyük. 

Ezek a nők állítólag boldogok lesznek a változtatást követően, házasságuk - ezen mondjuk nem csodálkozom - helyreáll. Persze, a rabszolgák is lehetnek boldogok. Enni végülis kapnak, és ahol nincs szabadság, felelősség sincsen. Ők úgy tűnik, nem kérdezik: mit ér egy olyan kapcsolat, amit csak az egyik fél teljes önfeladásával lehet helyreállítani?  (E házasságok illetve a boldogság tartósságáról, mivel nem túl régi ez a hype, nincs még adat.)

Szóval Ms. Doyle belefáradt az emancipációba? Tény, soha, senki nem mondta, hogy nőként autentikus életet élni, személyes és közösségi érdekeinket képviselni, jogainkért, lehetőségeinkért, érvényesülésünkért kiállni könnyű dolog. Meg kell küzdeni a társadalmi nyomással, mely a közéletben, a tudományban, az irodalomban, a művészetekben, stb. marginalizálja, a munka világában és a magánéletben is függőségre, másodlagos szerepre predesztinálja a nőket. Nem is beszélve a nők eltárgyiasításáról, a velük szembeni erőszakról, és egy sor megalázó, becsmérlő sztereotípiáról.

Még szerencsétlenebb a helyzet, ha valakinek a párkapcsolatában is küzdenie kell, hogy önmaga lehessen, és kiteljesedett, nem pedig elnyomott emberként lehessen szerelmes és tartozhasson valakihez. Szánalmas, ha egy férfi a nő elnyomása, alárendelése, házicseléd-szerepre kárhoztatása által méri önnön férfiasságát, magabiztosságát.

Mégis sokan gondolkodnak így, és a nők - a könnyebb úthoz való vonzódásból? szerelemből? a veszteségtől való félelemből? tanult tehetetlenségből? - sokszor ezt nem kérdőjelezik meg. Inkább hasonló elveket hangoztatnak párterapeutaként, pszichológusként, íróként. Ők (hogy ne kelljen felnyitniuk a szemüket a "drágával" kapcsolatban!) a feminizmust, a nők -esetenként SAJÁT - önállósodási törekvéseiket nevezik ki bűnbaknak, és mint üdvözítő megoldást a párkapcsolati, házassági problémára, vehemensen éltetik a nő önfeladását, a hagyományos nemi szerepeket.

A feminizmus sikereit rendre követő konzervatív ellenreakció ("backlash") szerint a feminizmus csak megnehezítette a nők életét, mert így "helyt kell állniuk" az új és a hagyományos szerepkben is. Márpedig ha ez nehéznek bizonyul, ott nem a feminizmus a hibás, hanem arról van szó, hogy az adott nő nem kapja meg a kellő támogatást a társadalomtól, közvetlen környezetétől - és ami a legnagyobb szégyen! - párjától. Sok feminista nő magánélete ugyanakkor példázza, az egyenlőtlen, "klasszikus felállású", "hagyományos nemi szerepeken" (vigyázzunk, így szokás becézni a nők elnyomását!) alapuló kapcsolaton kívül NEM a magány az egyetlen alternatíva.  

Persze az elnyomó kapcsolatból kilépve senki nem garantálja azt, hogy azonnal új párt fog találni az illető - de ha valaki odáig eljut, hogy ezt meglépje, addigra azt is megérti, hogy még ha rossz is az egyedüllét, nem túl jó ötlet MINDENÁRON belemenni egy kapcsolatba.

Összességében azt is kérdezhetnénk: mi a rosszabb? Elveszíteni valakit, aki nem tisztel minket teljes emberi mivoltunkban - vagy elveszíteni önmagunkat?