"A feministák elutasították egy családanya véleményét" - "számol be" egy Nagy Orsolya nevű újságíró a Magyar Nemzetben, majd kifejti, hogy a Pride szervezői nem engedtek be egy családanyát a szerdai előadásomra. (Már megint milyen gonoszak és antidemokratikusak ezek a szervezők, ragaszkodnak a rendezvényeik meghirdetett menetrend szerinti, zavartalan megtartásához, és még házirendjük is van, amire hivatkozni merészeltek.)

A Magyar Nemzet "tudósításából" ismét kimaradt, hogy a szervezőknek nyomós okuk volt a belépés megtagadására (ahogy az orvos esetében is egy másik rendezvényen). Jelenlevők beszámolói és videofelvételek tanúsága szerint a cikkben megnevezett családanya és kísérői (akik, lássuk azért be, jellemzően nem családanyák) a Pride-hét több rendezvényén is nyilvánvaló kötekedő, zavart keltő szándékkal jelentek meg. (Sajtóbeszámoló pl. itt és itt.) 

Jelenlevők beszámolói és videofelvételek tanúsága szerint minősíthetetlen sértéseket vágtak szervezők fejéhez, megjegyzéseket téve külsejükre, valamint vélt nemi identitásukra és vélt szexuális életükre.

Ezzel együtt sajnálom, hogy a családanya nem hallhatta az előadásomat, mert többek közt azt is elmondtam benne, hogy a "családanya" és a "feminista" nem egymást kizáró fogalmak - ahogy az "LMBTQ-ember" és a "magyar" sem.

Hosszan kitértem arra, hogy a konzervatív, fundamentalista, szélsőjobbos genderpánikolók mesterséges, nem létező ellentétekkel operálnak, és öndefinícióiknál fogva (életpárti, gyerekpárti, családpárti) azokat, akik nem értenek velük egyet, vállalhatatlan kategóriákba sorolják be (halálpárti, gyerekellenes, családellenes).

"Veszélyes ideológiák nászának" lehetett a közönség tanúja az előadásomon?

Valóban amellett érveltem, hogy a feministáknak és az LMBTQ-aktivistáknak (a többi emberi jogi aktivistával együtt) érdemes összedolgozni, és erre számos indokot felsoroltam. Többek közt azt, hogy azok számára, akik így is, úgy is gyűlölnek minket, a gondosan "LMBTQ-mentesített" feminizmus sem lenne elfogadható. (Az antifeminista hangok nem a genderfogalom közbeszédbe kerülésével jelentek meg, hanem a feminizmussal egyidősek.) Cserébe viszont cserben hagyunk egy másik bántalmazott csoportot, amit emberi jogi aktivistákként nem tehetünk meg. Csak a szolidaritás visz minket előre.

Persze a vélemény szabad, és én ezt mindettől függetlenül tiszteletben tartom (azt, hogy az aktivista társaimat verbálisan bántalmazták, már kevésbé), ugyanakkor örömmel venném, ha a nemzetvédő csoportok a családon belüli erőszak és a pedofília áldozatainak védelmében is legalább ugyanekkora szervezettséget és elszántságot mutatnának fel. Mert ha valami valóban veszélyes a családokra és a gyerekekre, az az erőszak.