Le a tiszteletkörökkel! – Nőnapi üzenetünk a Glamourban

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Le a tiszteletkörökkel! – Nőnapi üzenetünk a Glamourban

március 10, 2021 - 15:58
Nőnap közeledtével minden évben számos újságírói megkeresést kapok. A nőnap eredetét, vagy a feminizmus mibenlétét és céljait firtató kérdéseken túl rendre felmerül az igény, hogy üzenjek valamit a nőknek: lehetőleg valami biztató, konstruktív iránymutatást.

Nem szívesen teszem. Közügyekről szoktam véleményt nyilvánítani, nem vagyok énblogger, vagy életvezetési tanácsadó. A folyamatos megtorpanása azonban mégiscsak ráébresztett, hogy a külső akadályok felszámolása nem elég, a (legendás amerikai feminista, kifejezésével élve) „belső forradalom” kérdését sem szabad elhanyagolni. Történelmi léptékekben sajnos már megtettük: nálunk, ellentétben az USA-val és a nyugat-európai országokkal, a hatvanas, hetvenes években elmaradt a feminizmus második hulláma, a „women’s lib”, így nem szerveződtek női öntudatnövelő csoportok sem. Elmaradt az önreflexió, a közösnek bizonyuló tapasztalatok megosztása, együtt a feleszmélés nagy pillanataival, amely – túl az egyéni hátrányokon és a feminizmusról alkotott negatív képen – a női identitás- és csoporttudat kialakulását is gátolta régiónkban.

Úgyhogy, tekintettel erre, és a folyamatos igényre, mégis adok, ha nem is tanácsot, de egy kis elgondolkodnivalót. Mára nem sokan forgathatják a Cheryl Benard – Edith Schlaffer szerzőpáros Tűsarkú cipőben hátrafelé ... is tudunk annyit, mint a férfiak! című, magyarul 1992-ben megjelent könyvét, amire pár éve bukkantam teljesen véletlenül egy antikváriumban. Pedig kellene. És nem a bénácskára sikeredett cím miatt – én, ellentétben , nem hiszek abban, hogy a női önérvényesítés, a személyes autonómia igénye a férfiakkal való versengés lenne. (Miért kell egyáltalán minden női törekvést a férfiakhoz képest meghatározni? Nincs abban semmi abnormális, hogy a nők is szeretnék személyes képességeiket, tehetségüket egy számukra örömet adó munka által kifejezni.) Azért fontos ez a könyv, mert női életutak elemzését tárja elénk. És az azokból levont következtetések igen elkeserítők - de egyúttal roppant tanulságosak is.

A szerzők, egyrészt, arra jutottak, hogy a női életutak tipikus eleme a kötelező „tiszteletkör(ök)” lefutása: csak miután engednek a környezetük, családjuk, a társadalmi elvárások stb. nyomásának, és éveket, akár évtizedeket elpocsékolva az életükből, ebben az irányban kudarcot vallanak, mernek (ha egyáltalán) elkezdeni úgy élni, ahogy mindig is szerettek volna. Belevágni azokba a tanulmányokba, amelyekhez mindig is kedvet éreztek, állást váltani, elhagyni egy működésképtelen, visszahúzó kapcsolatot (vagy a meglevőben határozottabban kifejezni az igényeiket), és/vagy elkezdeni szexuálisan szabadon élni. Mintha az „én megpróbáltam” lenne a kötelező belépőjegy az önazonos életbe. Leggyakrabban nem az a probléma, hogy a nők maguk sem tudják, hogy mit akarnak az élettől és későn jönnek rá, hanem az, hogy mindig is tudták, de nem mertek a saját belső hangjukra hallgatni. Amikor pedig a harmincas, negyvenes éveikben, vagy később észbe kapnak, már sokkal több nehézséget kell leküzdeniük, mintha tizennyolc, húszévesen ragaszkodtak volna az általuk preferált életúthoz.

Másrészt, állapítja meg Bernard és Schlaffer, a nők rosszul csoportosítják az energiáikat. Míg a vágyott tanulmányokról, karrierről, életformáról nagyon könnyen hagyják magukat lebeszélni, annál kitartóbban, sokszor irracionális szívóssággal ragaszkodnak arra érdemtelen párkapcsolatokhoz, és (ennyit arról, hogy gyengék lennének) iszonyú mennyiségű időt, energiát ölnek ezekbe, legtöbbször egyoldalúan és hiába. 

Egyértelmű volt még a bevallottan »karrierista« nőknél is a fontossági sorrend aránytalan eloszlása a magánszféra javára. (...) A kapcsolatok terén csaknem határtalan volt ötletgazdagságuk, kitartásuk, makacsságuk. A munkában sokkal hamarabb fogyott el a lélegzetük” 

– írják a szerzők. „A rizikót – állapítják meg az egyik interjúalanyról – amelytől a hivatásában fél és amelyet kerül, a magánéletében szándékosan keresi.”

Ne értelmezzük azonban e következtetéseket semmiképpen a nők leszólásának, hibáztatásának. Ezek a jelenségek ugyanis a nem a nők valamiféle velük született tulajdonságaiból erednek, hanem a következményei.

A szülői minták negatívan hathatnak, sokan azokat önkéntelenül megismétlik a saját életükben. A támogatás sem ölt mindig ideális formát: ha a szülő vasszigorral uralkodva a lányán igyekszik biztosítani a tanulmányi előmenetelét, azzal (minden jó szándéka dacára) leszoktatja az autonómiáról. 

Aki a lányának valóban segíteni akar, az az önmaga tehetségébe vetett hitet erősíti benne, a biztos ítélőerőt, az önálló viselkedést a mindennapokban és a tisztánlátást az előtte álló lehetőségek terén” 

– szögezik le a szerzők. Még egy viszonylag felvilágosult szülő is csak akkor tekintheti úgy felnőtt „gyerekét”, mint aki „révbe ért”, ha házasságot kötött és lett legalább egy gyereke – mit sem számít, hogy szakmailag mit tett le az asztalra. Mindez – a patriarchális forgatókönyv – sokakat tuszkol be méltatlan és diszfunkcionális kapcsolatokba, melyekről talán már az elején érzik, hogy nem fogja a javukat szolgálni.

Az való félelemből méltatlan kapcsolatban maradás pedig, egyrészt, megfosztja a nőket annak a felismerésétől, hogy egyedül is képesek élni (több év, netán évtized kapcsolatfüggőség után mámorító ezt, és a senkinek meg nem felelés szabadságát megtapasztalni!), másrészt, elveszi tőlük a méltó partner megtalálásának a lehetőségét. „Arra nincs ideje, hogy körültekintően keressen párt magának, de arra van, hogy hét évig kitartson egy kellemetlen, goromba fráter mellett” – mutatnak rá a szerzők egyik interjúalanyuk kapcsán. Ehhez a jelenséghez az is hozzájárulhat, hogy a nőket arra szocializálják, hogy kedvesek és empatikusak, megértők, belátók, türelmesek legyenek – a „szemét dög” bélyegétől való kényszeres viszolygás viszont egy bizonyos ponton túl káros az egészségre.

Hátrányosan hathat a társadalmi környezet is: amikor már épp kezdünk fellélegezni, mindig jöhet egy újabb politikai rezsim, amely , és a kiszolgálószerepet (a „női princípiumot”) és a szülést jelöli meg életük egyedüli értelmeként és céljaként. Ha még a miniszterasszonyok is a háziasságuk napi szintű demonstrálásával kompenzálják a pozíciójuk betöltése által elkövetett „bűnt”, mit gondoljanak magukról és a személyes ambícióikról a hétköznapi nők? A mindenáron fenntartott, nem építő kapcsolat, együtt a hagyományos nemiszerep-elvárásokkal – kiegészülve az intelligens nőktől való állítólagos félelemmel, és a szitokszóvá degradálásával – még mindig túl sok nőt rettent el az önérvényesítéstől. Ami alatt nem feltétlenül csak a nagyvállalati ranglétrán való felkapaszkodást kell érteni: egy anyagilag kevésbé jövedelmező, nem túl magas presztízsű munka is lehet karrier, amennyiben az illető abban találja meg önmagát.

Mindezek fényében is eltekintek a tanácsadástól, csak annyit javaslok az olvasónak: mérlegeljen. Boldog nőnapot.

Szöveg: Antoni Rita

 

Eredeti megjelenés: 

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Novák Katalin beárazta a magyar nőket – az Axióma videójáról a Klubrádióban

december 15, 2020 - 20:36
Novák Katalin

Novák Katalin hétfői videójában többek közt arról is beszélt, hogy szerinte a nőknek megértőnek kell lenniük és azt is el kell viselniük, ha a férfiak többet keresnek náluk. Hogy ezt a miniszter hárommilliós fizetés mellett mondja, a magyar átlagkeresetek tükrében Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke szerint visszatetsző és cinikus magatartásra vall.

Elképedt a Mandiner szerzője

július 09, 2016 - 22:44

A Mandiner szerzői a Budapest Pride "Genderőrület!" kiállításával sajnos nemigen tudtak mit kezdeni, ellenben a kurátorok által átvett képes üzenetünk üdítő kivételként elnyerte a tetszésüket. "Péterfy kolléga külön elképedt, mert sosem gondolta volna, hogy a Nőkért Egyesület tevékenységét bármilyen formában valaha pozitívan fogja értékelni." Mi sem gondoltuk volna.