Szegeden nem nagyon hemzsegnek (…) a feministák (…) A modern, merész kulturtörekvések nehezen férkőznek a szegedi bennszülött szívéhez; nincs ott hely ilyesmire, tele van az konzervativizmussal, faji büszkeséggel, úrhatnám és ihatnám vággyal. (…) Ide ugyan jöhet prédikálni a bájos ms. Corbet, a bőszoknyájú Bédyné Schwimmer Rózsa, a mézes-mázos Glücklich Vilma; a feminizmusnak nehéz tért hódítani Szegeden; a geologusok szerint mifelénk nagyon alkalmatlan erre a talaj: homokos és népies – írta a Délmagyarország 1913. május 27-én.

 

Fél év múlva, 1914. január 11-én mégiscsak megalakult a Szegedi Feminista Egylet – és ennek éppen 100 éves évfordulóján, 2014-ben, szept. 19-20-án került sor a szintén jubileumi, 10. Nyelv, ideológia, média interdiszciplináris feminista konferenciára. Nem éppen a progresszió jele, hogy a sajtó ezúttal távolmaradt – a mai szegedi újságírók példát vehetnének elődeikről, akik ugyan nem csak támogató cikkeket közöltek, ám a város minden feminista rendezvényéről tudósítottak.

Szabó Gábor rektor megnyitója után – aki örömét fejezte ki az egyetemen folyó kutatások változatossága miatt, ám egyetlen előadást sem hallgatott meg, ahogy összességében nem láttam túl sok, a befogadó intézmény más tanszékéről érkező, akár férfi, akár női oktatót (kivéve a Francia Tanszék vezetőjét, Szász Gézát, aki már nem először vett részt aktívan az eseményen) – az első, plenáris szekcióra került sor.

 

Kereszty Orsolya (ELTE PPK) – azon kevesek egyike, akik foglalkoznak a XX. század eleji magyar feminizmus történetével is – rámutatott, hogy ahogy az egyetemes történetírásban, a neveléstörténetben és annak szakfolyóirataiban is alulreprezentált a nők története, továbbá hiányzik annak kutatása is, hogy bizonyos társadalmi csoportok miért szorulnak ki az elvileg mindenki számára egyenlően hozzáférhető oktatásból. A magyarországi neveléstörténet-írásban a nőnevelés-történeti tanulmányok inkább színes, anekdotaszerű történeteket adnak hozzá a mainstream neveléstörténekhez, nem építik a tudomány egészét, nem integrálják a genderelméleteket és módszertanokat – holott az EU által meghatározott nyolc kulcskompetencia között szerepel az aktív állampolgárságra nevelés, melynek szerves része, hogy az egyén felelősen gondolkodjon a nemek közötti egyenlőségről.

 

Jéga-Szabó Krisztina (ELTE BTK Modernitás doktori program) Erdős Renée és Lesznai Anna életrajzán és életrajzi alapú művein (A nagy sikoly, illetve Kezdetben volt a kert) keresztül mutatta be az írónői identifikáció önerősítő gesztusait.

 

Szemán Dénes (ELTE PPK IPPK, Szabó Móni tanítványa) a kritikai férfitudomány szemszögéből arra kereste a választ, hogy miért olyan kevés a deklaráltan (pro)feminista férfi. A Facebookon található tematikus férfioldalakat vizsgálva itt is alkalmazhatónak látta a Szabó Móni által elkülönített, nőkre vonatkozó 4 attitűdöt a feminizmushoz (1. anti-feminista, 2. „nem vagyok feminista”, 3. „nem vagyok feminista, de...”, 4. (pro)feminista). Következtetései szerint a (pro)feminista identitáspozíció megélésének gátja a férfiak esetében, hogy számukra az egyenlőség gyakran az egyformaság rémképével fenyeget. A feminizmus elutasítása mögött a genderidentitás megélésének bizonytalansága feltételezhető, és a feminafóbia, azaz: nem tudja pontosan körülírni, mit jelent férfinak lenni, így abban talál némi fogódzót, hogy a társadalomban nőiesnek titulált tulajdonságoktól és viselkedésformáktól kényszeresen elhatárolódik, azokat, így magukat a nőket is megvetendőnek tételezi.

 

A szekció zárásaként Bollobás Enikő (ELTE) tartotta meg előadását, saját pályája kontextusába ágyazva, a rendszerváltás után létrejött Szegedi Feminista Csoportról. Enikő 1977-től az ELTÉ-n tanított, '82-ben ösztöndíjjal Amerikába távozott, ahonnan visszatérve 36, főként feminista könyvet koboztak el tőle a határon (és zúztak be állítólag), ám Emily Dickinsont éppen nem, mert a költőnőről nem tudták, hogy az egyik első feminista volt :) – így Enikő az ő életművéből kiindulva tartotta első genderóráját. 1984-ben részt vett a Kossuth Rádióban egy beszélgetésen a feminizmusról, mely témában Buda Bélánál jóval felkészültebbnek bizonyult Nyíri Tamás jezsuita pap. (A beszélgetés A gondolkodás terhei c. kötetben meg is jelent.) '85-től a JATÉ-n tanított pl. Women's Movement vagy Myths of Womenhood c. kurzusokat. Hasonló szellemiségű munkatársai voltak: Resché Marinovich Sarolta (az egyik első hazai genderkutató, nyugdíjazásáig, sőt még utána is az SZTE oktatója), Cserháti Márta (az ország egyik első evangélikus lelkésze) és Kiss Anikó (jelenleg Hollandiában élő pszichológus). A Jate-Oregon csereprogramnak köszönhetően vendégül látták Barbara C. Pope-ot és Carol Silvermant, így került sor 1988-ban az első Women's Studies kurzusra, melynek előadói Reschné Marinovich Sarolta, Bollobás Enikő, Barbara C. Pope és Kiss Anikó voltak. Az oktatókból és hallgatókból alakult Szegedi Feminista Csoport – melynek legaktívabb tagjai Balaton Anita és Varga Helena voltak – a sajtóban szerepelt, külföldi meghívásokat fogadott el, pornóellenes kampányt bonyolított le, és felmérést végzett a hallgatók körében. Enikő előadását azzal az észrevétellel zárta, hogy noha még sok dolgunk van, néhány területen határozott javulást észlelt, pl. a pornográf képek láthatósága vagy a nők reprodukciós tudatossága (fogamzásgátlás) terén.

 

Ezután az előadások két szekcióban folytatódtak. Ilyenkor mindig nehéz a választás, de a szociálpolitikai „B” szekció rovására döntöttem, többek közt azért is, mert az ott szerepeltetett témákat A nőtlen évek ára című, online is hozzáférhető kötetből, valamint e kötet bemutatóján, melyről beszámolót is írtunk, már volt alkalmam megismerni; ugyanakkor ezúttal Aczél Zsófia (ELTE Szociálpolitika program), Szekeres Vali (Óbudai Egyetem + Nőkért Egyesület) és Dósa Mariann (Oxfordi Egyetem + Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség) előadásairól sajnos így lemaradtam.

 

Nagyon vártam volna a kulturális „A” szekcióban Mészáros Zsoltot (ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola), mert ő is foglalkozik a vidéki feminista fiókegyletekkel (a Nagyváradi Nőtisztviselők Egyesületével), de sajnos nem jött el, előadását kollégája olvasta fel. Kutatása nagyon fontos ahhoz, hogy bebizonyítsuk: a feminizmus hazánkban nem nemzetidegen, külföldről importált eszme, hanem magyar hagyományai vannak. Ilyenkor leginkább a XX. század eleji Feministák Egyesületére szokás hivatkozni, de aki még nem tudta, most hallhatta, hogy még ők is bírtak elődökkel: az első magyar feminista lap, a Nők Lapja 1871-ben jelent meg Eggloffstein Amália bárónő szerkesztésében, fő célja a női munka elismertetése és kiterjesztése volt, karöltve a sztereotípiák felszámolásával („a nő egy pénzevő gépecske” - n. b. a gyakori hímsoviniszta stratégia olyan helyzetük miatt megszégyeníteni a nőket, amibe épp a patriarchális társadalmi berendezkedés kényszeríti őket!!! Antifeminista logika szerint a nő ne dolgozzon illetve ne legyen „karrierista”, de ne is tartassa el magát, azaz éljen levegőn, meg a háztartás-gyermeknevelés örömeiből, amire viszont szintén ne kérjen – jobb híján – pénzt a férjétől.) A lapot később Eggloffstein költözése miatt Berecz Antal vette át, és neki is célja maradt „a nőket az emberi jogok részesévé tenni.” A másik feminista lap, amiről az előadás szót ejtett, A nők munkaköre a Wohl nővérek, Janka és Stefánia szerkesztésében, mely 1872-73-ban jelent meg. A lapok rövid életéből is láthatjuk, hogy ezek a radikálisnak számító eszmék nem találtak széleskörű fogadtatásra itthon, ugyanakkor létezésük önmagában is negligálja az érvet, hogy a feminizmus a magyarságtól idegen lenne.

 

Zanin Éva (SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskola) érvelése szerint a korábbi „divatszociológia” 21. századi jelenségekre már nem alkalmazható, ezért egy, talán többek számára új diszciplínát mutatott be, a Fashion Studiest, melynek marginalizált státuszát a Gender Studies mellőzésével állította párhuzamba. A marginalizálás közös okaiként a Gramsci-i értelemben vett hegemón hatalmat, a normatív tudománypolitikát és az akadémiai rendszer hegemón maszkulinitását nevezte meg. A változás, folytatódott az előadó érvelése, többek közt azért szükséges, mert a nemzetpolitika, a kormányzati „kultúrkampf” a populáris kultúrát, a divatot tudatos imázsmunka keretében politikai célokra használja fel. (Említett példák: Szabadság téri emlékmű, kormányablakok designja, „divat a magyar” – Gombold újra promovideók.) Ezért, többek között, fel kellene ismer(tet)ni a Gender Studies és a Fashion Studies integrált társadalom- és tudománypolitikai jelentőségét, és át kellene gondolni a feminizmusnak a divathoz fűződő viszonyát.

 

Barna Emília (BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék + Nőkért Egyesület) és Hudy Róbert (BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék) az oldalunkon már megjelentetett írásuknak alapgondolatát fejlesztették tovább előadásukban, és a populáris zene aktuális történéseit a feminizmus második és harmadik hullámának összevetésével értelmezték.

 

A nap utolsó szekciója távolmaradások miatt plenáris üléssé alakult, Zámbóné Kocic Larisa (SZTE TNT) vezetésével. Az első előadó, Turai Gabriella (Corvinus, Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskola) elsőéves vallástudomány PhD hallgató, érdeklődési területe a középkori női misztika. A misztika célja az Istennel való egyesülés, és e téren a nők felülreprezentáltak voltak – egyes feltevések szerint ennek oka, hogy ez egyfajta menekülési lehetőség volt a középkori nők számára. Mivel igencsak megszaporodtak az ilyen tapasztalatok, az egyház kénytelen volt részben elfogani, ha nem akart minden nőt exkommunikálni. (Ismertebbek a példák közül: Hildegard von Bingen, Svéd Szt. Brigitta, Folignói Szt. Angéla, akik mind vezetői voltak a közösségüknek.) Az 1200-as évek tekinthetők a női teológia nagy évszázadának. A feminista teológia előszeretettel fedezi fel a középkori női misztikában elődjét, egyes nézetek szerint ez lehet önkényes.

 

Frauhammer Krisztina (MTA – SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport) „Nő, vallás, gender, spiritualitás – fogalmak hálójában” címmel tartotta meg előadását. Érdeklődése középpontjában a vallás mindennapokban való megmutatkozása áll, módszere pedig a nők számára összeálított imakönyvek szövegeinek elemzése. Ezek száma 18-19. század fordulóján ugrásszerűen megnőtt, mert, ahogy az előszóból ki szokott derülni, a világi irodalmat – pl. a tabunak számító női viselkedésformákat is bemutató regényeket, sajtót – akarták ezekkel ellensúlyozni. „Becsületes katolikus nő nem olvas, csak lelki irodalmat, azt is csak háztartási, anyai kötelességei teljesítése után”, szólt az üzenet. Elsőként Ursula King mutatott rá a vallástudományi kutatások gendervakságára és a genderkutatások egyidejű „vallásvakságára.” Rita Gross 1977-ben rámutatott az androcentrizmusra: a „vallásos ember”, akiről e kutatások beszélnek, valójában a „vallásos férfi.” A vallásos nő megmutatásának 3 iránya: 1. az adott vallásban a nők szerepének vizsgálata, 2. a vallás nyelvezetének, szimbolikájának vizsgálata (pl. testhez kialakított viszony, szüzesség szakralizálása, androcentrikus istenkép) 3. a belső vallásos élmény, misztikus tapasztalat, látnokok, szentek lelkiségének vizsgálata. A feminista teológia módszerei közé tartozik a vallásos szövegek újraolvasása és a vallási hagyományok újraértékelése. XXIII. János „az idők jeleként” észlelte a nők jelenlétáét a II. Vatikáni Zsinaton, ennek eredményeképpen oktathatnak mára nők is a teológia szakon (csak nem Magyarországon, ahol Perintfalvi Rita egyházon kívüli teológusnő nem kap katedrát, és rajta kívül is csak 3-4 nő oktat, akik apácák, azaz a rendszer részei).

 

A nap utolsó előadója Joó Mária ELTE filozófus, Beauvoir-szakértő volt, saját megfogalmazása szerint az advocatus diaboli szerepében, ugyanis a két teológiai előadás után Beauvoir A hit hatalma c. valláskritikai regényéről beszélt, amely magyarul 2013-ban jelent meg először a Jaffa Kiadó gondozásában, Takács M. József (az előadó szerint jó) fordításában. (A hit hatalma a szerző első regénye, de csak a '70-es években adta ki. Magyarul már csak a L'Invitée hiányzik Beauvoir szépirodalmi életművéből.) A személyes tapasztalat inspirálta mű a tudomány iránt érdeklődő fiatal nőről szól, a vallás autoritásától való megszabadulás örömén keresztül. (Erről olvashatunk a magyarul régóta hozzáférhető Egy jó házból való úrilány emlékeiben is.) Joó Mária A második nem felől közelített a regényhez, annak is „A gyakorlat” (eredetiben: A megélt tapasztalat) c. alfejezetét emelte ki – amely jól példázza Simone de Beauvoir azon törekvéseit, hogy a filozófia és az irodalom közti határokat elmossa. A „rosszhiszeműség” (itt: egzisztencialista értelemben mint „autentikus élet” ellentéte, önbecsapás, az a hit, hogy nem irányíthatja a saját életét) Beauvoir szerint különösen jellemző a nőkre, és ebben a regényben ezt öt női alak sorsán keresztül írja le. Egyik példájában az anya rosszhiszeműsége vetül ki a lányra: a szülő a vallásosság nevében (állítólag az „üdvözülése érdekében”, valójában féltékenységből) zsarnokoskodik a lánya felett – aki megfeleltethető a szerző hasonló okokból fiatalon öngyilkossá lett barátnőjének, Zazának. A regény másik kiemelt témája a leszbikus tapasztalat, melyet amvbivalensen mutat be, a harmadik fő szál pedig a tanárnők és tanítványok kapcsolata.

 

Hagyománya a konferenciának, hogy Zsazsa az első estére meghív egy művészt – idén a pénteki nap Drozdik Orsolya performanszával zárult. Drozdik, aki a teljes konferencián részt vett és 1995-ben szerkeszett, Sétáló agyak c. kötetében fontos szövegeket tett magyarul hozzáférhetővé, New Yorkban él, öt évtizedes életműve folytonossággal bíró feminista misszió. Ezen alkalommal „Játszd újra, Drozdik! Táncolj az emlékdarabok pengéjén!” című műsorát adta elő, mely az „individuális mitológia” elnevezésű projektjének része. Saját versét olvasta fel – ebből idéztem jelen beszámoló címében –, retro diafilmeket vetített a szocialista korszakból (amely elől 75-ben elmenekül), és Yma Sumac zenéjére, Isadora Duncan szellemét is megidézve, saját alakját a korszak vásznára vetítve, az emlékeket saját szubjektív tapasztalatain átszűrve, különféle maszkokban táncolt.