Mint azt tegnapi írásunkban folyamatában bemutattuk, a kormány ugyan 2014-ben aláírta az Európa Tanács áldozatvédő dokumentumát, az Isztambuli Egyezményt, ám a törvénybe iktatni három éve nem hajlandó. Február elsején Vas Imre fideszes képviselő még leszögezte, hogy „a Fidesz támogatja az Isztambuli Egyezmény kihirdetését” – most viszont már olyan egyezményellenes nézeteket hoz fel kifogásként a kormány, amelyek az elmúlt években fel sem merültek, és amelyeket zömében a saját álciviljeivel íratott meg. (Ha ez nem így lenne, akkor sem lenne érthető, hogy miért esik latba a kérdésben nagyobb súllyal a 2016-ban bejegyzett, a Facebookon jelenleg 146 ember által kedvelt Emberi Méltóság Központ véleménye, mint például a több mint negyed százada működő NANE egyesületé.)

Kölnei Lívia 2016 december 9-én „Mi fontos: az erőszakot megfékezni, vagy a gender-kísérletet véghezvinni?” címmel publikált cikke a keresztény nőknek szóló Talita.hu-n még viszonylag ártalmatlannak tűnt és jelentősebb visszhang nélkül maradt – de felvezetőnek bizonyult egy nagyobb ívű támadáshoz a hatékony áldozatvédelem ellen. Ez a bizonyos Emberi Méltóság Központ akkor állt elő „„Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása a gender ideológia trójai falovát jelentheti Magyarország számára” c. állásfoglalásával, miután ellenzéki politikusnők és civil aktivisták nyomására az Igazságügyi Bizottság 2017. február 14-én nyilvánosságra hozott egy, az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára vonatkozó előterjesztést. Az állampolgári véleményezés lehetőségével élt az áldozatsegítésben több évtizedes gyakorlattal rendelkező  NANE és a PATENT is, a Bizottság következő ülésén mégis a semmiből megjelenő Emberi Méltóság Központ véleménye került kizárólag előtérbe. A szervezet vezetője a szélsőséges vallási fundamentalista és homofób nézeteiről hírhedt Frivaldszky Edit, aki a fundamentalista kezdeményezéseknek is teret adó és a gyermekvédelmet elég sajátosan értelmező CitizenGo Alapítvány élén is áll. Nem sokkal utánuk adott ki véleményt egy ún. Alapjogokért Központ is. Az Ifjú Kereszténydemokraták Szövetsége valójában nem sok újat hozott, hanem az előbbi két szövegből mazsolázott - csak azért, hogy aztán Németh Szilárd elmondhassa, hogy „sokan kimutatták”, hogy az Egyezmény valójában nem a nők jogairól szól.

Az alábbiakban megmutatjuk, mi mindenben tévednek az Egyezmény ellen ágállók.

1. tévhit: „Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása felesleges, mert a nőket ma Magyarországon elegendő jogszabály védi”

„A férfiak és nők közötti egyenlőséget Magyarországon a legmagasabb szintű jogszabály biztosítja, ráadásul az Alaptörvény értelmében a nőket az állam külön intézkedésekkel is védi. A magyar Btk. pedig nemzetközi összehasonlításban is szigorú szankciókat állapít meg a szexuális bűncselekmények minden formájára.” – írja az Alapjogokért Központ, és az IKSZ-elnök Nacsa Lőrinc is lelkendezett, hogy „rengeteg jogszabály védi a nőket”.  

Tény, hogy léteznek vonatkozó jogszabályok, ugyanakkor ezek – pl. a kapcsolati erőszak törvény – az áldozatvédő civil szervezetek érdemi bevonása nélkül készültek, így önmagukban is hiányosak, és az alkalmazásuk is problémás.  Példák: már 2007-ben született egy ORFK-utasítás arról, hogy a rendőröknek hogyan kell eljárni családon belüli erőszak esetén – már annak betartása is jelentősen javítana a helyzeten, de a gyakorlatban ez nem történik meg. Ugyanez igaz a távoltartásra – a törvény csak szimbolikus, hatálya alatt tavaly több gyilkosság is történt. A házasságon belüli nemi erőszakot 1997 óta tiltja törvény Magyarországon, ám soha senkit nem ítéltek el ezzel a bűncselekménnyel. 

Az áldozatvédelem ma Magyarországon nem megfelelő, és az arányokat külföldi adatokkal összehasonlítva sok nő és gyerek hal meg családon belüli erőszak következtében. Jelenleg Magyarországon évi 73 nő és 12 gyerek veszíti életét ilyen módon – a spanyolországi áldozatvédelmi gyakorlatot követve az évente megölt nők száma 16-ra, a német gyakorlatot követve 18-ra csökkenne.

2. tévhit „Az Isztambuli Egyezmény elvetné a biológiai nem fogalmát”

Mivel maga az Egyezmény is használja a biológiai nem fogalmát, aligha akarná elvetni. A 4. cikk 3. pontjáig azonban a kritizálók el sem jutnak az olvasásban, mert megakadnak a sokat idézett 3. cikk c) alpontjánál:

„c) „nem" [az eredeti szövegben: gender = társadalmi nem!]: azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint;”

Az Emberi Méltóság Központ ezt írja: „A definíció szerint a ’nem’ egy szociális konstrukció, amely változó lehet, és amely lényegében független a biológiai valóságtól (attól, hogy valaki férfi-e vagy nő).” SEHOL nem írja az Egyezmény, hogy a társadalmi nem független a biológiaitól – a nemekhez kapcsolódó sztereotípiák és szerepelvárások éppen a biológiai nemből következnek, azaz amiatt nehezednek rá az egyénekre.

Releváns példa:

• a biológiai nemből következik, hogy a) a nők általában fizikailag gyengébbek a férfiaknál, b) a nők azok, akik általában tudnak szülni és szoptatni.
• ennek társadalmi nemi vonzata (ami nem biológiai szükségszerűség): a) a férfiaktól a dominancia, a családfő-szerep elvárása, b) a gyermekek gondozása kizárólag „a nők feladata”, és a nőknek az egyéni érvényesülésüket az anyaságnak alá „kell” rendelniük, c) „a család összetartása” a „nő feladata” (v. ö. „jó asszony mindent megbocsát”)
• mindezek következményei a nemi alapú erőszak szempontjából: a) a nők ritkán tudják fizikailag megvédeni magukat a náluk általában fizikailag erősebb bántalmazóval szemben, b) a nők szocializációja (pl. családösszetartó-szerep) gátolja a bántalmazó kapcsolatból való kilépést, c) a társadalmi presztízsbeli illetve gazdasági hátrányok az elköltözést, az új élet kezdését akadályozzák, d) a bántalmazó a szexuális erőszak részeként gyakran korlátozza a nő reprodukciós jogait, pl. megakadályozza, hogy fogamzásgátlást alkalmazzon (miközben egy bántalmazó kapcsolatban nem feltétlenül van beleszólása abba, hogy mikor és hogyan szexel) és (a kiszolgáltatottságot fokozandó), a kívántnál nagyobb gyerekszámot vagy éppen akarata ellenére abortuszt  (!) erőltet rá. (Megj. az Isztambuli Egyezmény kitér a kényszerített abortusz tilalmára.) 

3. tévhit: „A hatékony áldozatvédelem és hatékony megelőzés elválasztható a nemek társadalmi helyzetének figyelembe vételétől (azaz a genderszemlélettől)” 

Kölnei Lívia említett cikkében amellett érvel, hogy a genderszemléletet és a nők elleni erőszakkal szembeni fellépést szét kellene választani.  Kijelenti, hogy előbbi miatt nem csatlakoztak „a konzervatív nők” a feministák erőszakellenes rendezvényeihez. (Nagyvonalúan átnézve a tény fölött, hogy az Isztambuli Egyezmény felmerülése előtt sem igazán tették, legalábbis csoportszinten nem – olyan keresztény konzervatív nőkről, akik egyénileg vettek részt a Néma Tanúkon, jellemzően érintettség okán, tudok.)

Kölnei így ír: „Olyan ez, mint a vegyes kalácshoz való viszonyom. Kedvelem a kalácsot, de a kakaóra allergiás vagyok, ezért csak azt ehetem, amelyik sima kalácstésztából készül. Sem a kakaósat, sem a vegyeset nem veszem meg.” Ezzel csak az a baj, hogy ha a genderszemléletet kivesszük az áldozatvédelmi intézkedések megtervezéséből, akkor nem a kakaóról kell lemondani a kalácskészítésnél, hanem a lisztről.  A genderszemlélet „hívei”, ellentétben Kölnei feltételezésével, nem magyarázzák a nemi különbségekkel az egész társadalmat vagy az egész világot, de ha a nemi alapú erőszak kerül szóba, talán nem olyan elrugaszkodott elővenni a nemi szempontot.

Kölnei szereti a szemléletes példákat, így én is jövök eggyel: betegség esetén a tüneti kezelés csak ideig-óráig hoz enyhülést, és a tartós eredmény érdekében az okot kell megtalálni és megszüntetni. A nők elleni erőszak oka az a sztereotip elképzelés, hogy a nők a férfiaknál alacsonyabb rendűek, egyéni érdekeiket a partnerüknek vagy a családjuknak kell alárendelniük, és a férfiak a tőlük ezzel összefüggésben elvárt határozottságot és domináns viselkedést akár a fizikai erőszakig is fokozhatják, ez tőlük, főleg, ha a nő nem teljesítette be a „princípiumát”, „megbocsátható”.

4. tévhit: „Az Isztambuli Egyezmény kihirdetése után többé senki sem lenne egyszerűen férfi vagy nő, hanem a végtelen számú, mesterségesen kreált genderkategória egyikébe tartozna.”

E téren legszebben az Alapjogokért Központ fogalmazott: „Bár a józan ész alapján nyilvánvaló, hogy mindössze két teremtett nem létezik, a szóban forgó egyezmény a teremtés tényét semmibe véve elvetné a biológiai nemek fogalmát és helyettük a társadalmi nemeket vezetné be a jogba: többé senki sem lehetne egyszerűen férfi vagy nő, hanem a végtelen számú, mesterségesen kreált gender-kategóriák egyikébe tartozna.” Nos, Kölnei Lívia fent idézett cikkében félelmét fejezi ki attól, hogy unokái egy „meddő gondolatkísérlet” áldozataivá válnak – én meg attól fejezem ki a félelmemet, hogy Magyarországon ma már kötelező gyakorló (és lehetőleg fundamentalista) kereszténynek lenni. Mi egyébbel magyarázható a teremtés „tényként” való kezelése egy jogi (tehát nem egyházi vagy teológiai) szövegben, és mit keres ugyanitt a „teremtett nemek” fogalma?

….

(Ha átvenném eszmei ellenfeleim szalmabáb érvelési technikáját, itt három bekezdés állna arról, hogy a keresztények hamarosan betiltják a természettudományok, különösen a biológia oktatását az állami iskolákban.)

….

Na de inkább lépjünk tovább. Őszinte részvétem mindazoknak, akiknek a nemi identitását egy áldozatvédő egyezmény hazai törvénybe iktatása megzavarná, de még ha néhányaknál ez lehetséges is lenne, sem áll fenn a veszélye, mert az Isztambuli Egyezmény a gender fogalmát nem gender identity (nemi identitás), hanem a fentebb kifejtett gender role/gender stereotype (nemiszerep-elvárások, nemi sztereotípiák) értelemben használja, ahogy arról a fentebb idézett 3. cikk is egyértelműen bizonyítja, és aminek az okát és szükségességét fent kifejtettem.

Azt csak halkan jegyzem meg, hogy senki, akinek stabil a női vagy férfi identitása, nem fog elkezdeni (Kölneit idézve) „azon tűnődni, hogy a sokneműség széles skáláján hol helyezkedik el” pusztán attól, hogy hall olyan emberekről, akik nem tudják egyértelműen besorolni magukat a kék vagy a rózsaszín „dobozba”. Az Isztambuli Egyezménynek ez a téma nem tárgya, ahogyan az sem, hogy (utalva az Emberi Méltóság Központ egy további aggodalmára) transznemű diákokat fel kell-e venni egy lányiskolába. (Egyébként hány lányiskola van Magyarországon, és hány oda vágyó transz diák?) Ezeket a vitákat NEM az Isztambuli Egyezmény kapcsán kell lefolytatni, mert nem ide tartoznak.

A bántalmazott nők, akiknek az élete azon múlik, hogy Magyarország ratifikálja-e azt Isztambuli Egyezményt, többségben teljesen konformista nők, akik házasságban, családban akartak élni – legtöbbször épp olyanban, amilyet a konzervatív oldal egyedüli családfogalomként szorgalmaz! –, és amíg mi a „sokneműségen” vitatkozunk, hetente minimum egy közülük – és havonta egy gyerek – megelőzhető okokból meghal.  

5. tévhit: „Az Isztambuli Egyezmény olyan tanterveket vezetne be, melyek keretében nemátalakító műtétekről tanítanák a gyerekeket.”

Íme a vonatkozó 14. cikk (Oktatás):

„A részes felek adott esetben megteszik a szükséges lépéseket, hogy az oktatás minden szintjén a tanulók változó képességeihez igazított tananyagot illesszenek a hivatalos tantervekbe olyan témákban, mint a nők és a férfiak közötti egyenlőség, a sztereotípiamentes nemi szerepek, a kölcsönös tisztelet, az erőszakmentes konfliktusmegoldás a személyközi kapcsolatokban, a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak, és a személyi sérthetetlenséghez való jog.”

Olvasni tudó ember számára nem szorul további bizonygatásra, hogy az Isztambuli Egyezményben előírt prevenció az oktatásban nők és férfiak egyenlőségére és az erőszakmentes konfliktuskezelésre irányul.

6. tévhit:  „Az Isztambuli Egyezmény célja a hagyományos családmodell felszámolása és az azonos neműek házasságának bevezetése.”

Az Isztambuli Egyezmény nem a(z akár hagyományos, akár nem hagyományos) család, hanem a (meglehetősen családellenes) családon belüli erőszak ellen lép fel.

A házasságot egyedül a kényszerházasság tilalmára vonatkozóan említi (37. cikk), családformákról és azonos neműek házasságáról nem foglal állást.

LMBTQ témákról nem is esik szó az egész Egyezményben – az LMBTQ személyek csak utalás szinten kerülnek elő a 4. cikkben, mely szerint az áldozatvédelmi intézkedések során tilos (többek közt) nemi identitás vagy szexuális orientáció alapján diszkriminálni. Én nagyon bízom benne, hogy ennyi még egy konzervatív-kereszténynek is belefér.

7. tévhit: „Az Isztambuli Egyezmény marxista indíttatású.”

Bár a múlt réme Kölneinél is felsejlik, igazán egyértelműen Frivaldszkyék próbálnak rákapaszkodni az államszocialista nemzeti múlt okozta berzenkedésre, és a feminizmus (és, még viccesebb módon, a liberalizmus!) teljes egészét a marxizmussal azonosítják. (Ha tudnák, mekkora ellentétek feszülnek időnként a liberális – vagy annak bélyegzett – feministák és a baloldali/marxista – vagy magukat annak mondó – feministák között! De valószínűleg odáig sem jutnak el az ismereteik, hogy a feminizmus sem egységes, és több irányzata van.) „A marxizmus egyszer már látványosan megbukott régiónkban” – hangsúlyozzák a biztonság kedvéért, miközben minden olyan törekvésre, ami azt mondja, hogy a status quo valamilyen szempontból nem jó, és társadalmi változtatásokra van szükség, sietve igyekeznek ezt a bélyeget rásütni. Úgy állítják be a helyzetet, mintha a  problémát a bántalmazás ellen fellépők, vagy akár az arról beszélni merészelők generálnák, és nem a bántalmazók. Ezt írják faék egyszerűséggel: „A [feminizmus és a liberalizmus képviselői szerint a] férfiak a nők ellenségei, és ezt az ellentétet igyekeznek minden eszközzel fenntartani, majd leküzdeni”.  Nos, a valóság az, hogy az ellenség és egyben a probléma forrása – jó esetben a bántalmazást elutasító férfiak számára is – a bántalmazó.

8. tévhit: „Az Isztambuli Egyezmény férfiellenes”, illetve „az Isztambuli Egyezmény célja egymás ellenségeivé tenni a férfiakat és a nőket.”

Az Isztambuli Egyezmény (lásd az 1. és a 7. pontot) egy már fennálló problémára adott válasz, nem pedig valamiféle jövőkép felvázolása.

„Úgy gondoljuk, az Isztambuli Egyezmény a nemi alapú és a kapcsolati erőszak női áldozataira koncentrálva figyelmen kívül hagyja a férfi áldozatokat” – írja az Emberi Méltóság Központ. Ez többszörösen cáfolható:

a) Az Egyezmény már a preambulumban elismeri, hogy „férfiak is a kapcsolati erőszak áldozatává válhatnak”.

b) Az Egyezmény értelmében (lásd 3. cikk) „„áldozat" [victim]: olyan természetes személy, aki az a. és a b. pontban meghatározott magatartás tárgya; „- az a) pont a nőkkel szembeni erőszak, a b) pont pedig: „b) „kapcsolati erőszak" [domestic violence]: a fizikai, a szexuális, a pszichológiai vagy a gazdasági erőszak mindazon cselekményei, amelyek a családon vagy a háztartási egységen belül, vagy a volt vagy a jelenlegi házastársak vagy partnerek között történnek, függetlenül attól, hogy az elkövető az áldozattal azonos helyen él vagy élt-e;” Ez a leírás magában foglalja a férfi áldozatokat is.

c) Az Egyezmény 4. cikkének 3. pontja úgy gondolom, kommentár nélkül is elég beszédes (saját kiemelés):

„3. Ezen Egyezmény rendelkezéseinek, különösen az áldozatok jogainak védelmét szolgáló intézkedéseknek a végrehajtását a részes felek kötelesek biológiai nemen, társadalmi nemen, származáson, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más véleményen, nemzeti vagy társadalmi származáson, nemzeti kisebbséghez való tartozáson, vagyonon, születésen, szexuális irányultságon, nemi identitáson, életkoron, egészségi állapoton, fogyatékosságon, családi állapoton, migráns vagy menekült jogálláson vagy más jogálláson alapuló megkülönböztetés nélkül biztosítani.”

Az Emberi Méltóság Központ mégis erőteljes aggodalmát fejezi ki „aziránt, hogy míg a nőkkel szembeni erőszak minden formájára alkalmazni kell a részes feleknek az Egyezményt, az csupán ösztönzi a részes feleket arra, hogy a kapcsolati erőszak minden áldozata tekintetében is alkalmazzák, tehát az érintett fiúkra és férfiakra.” Ez a különbség (némi ellentmondásban a 4. ponttal) valóban megtalálható az angol nyelvű szövegben is – de erre az aggodalomra az Egyezmény teljes eldobása helyett azt látom (a férfi áldozatok szempontjából is) konstruktívabb megoldásnak, hogy akkor egyértelműen alkalmazzuk rájuk is, követve a 4. cikkben foglalt elvet.

A fent idézett 4. cikk egyértelműen megcáfolja az Emberi Méltóság Központ azon kifogását is, miszerint „Az Egyezmény nem foglalkozik más veszélyeztetett csoportokkal sem, akik szintén nagy arányban vannak kitéve a kapcsolati erőszaknak, pl. az idősekkel vagy a fogyatékos személyekkel.” 

A férfiakkal kapcsolatban az Isztambuli Egyezmény egyetlen „bűne”, hogy leírja azt a tényt, hogy az elkövetők nagyobb része férfi és az áldozatok nagyobb része nő.  A prevenciónál ezt igenis figyelembe kell venni – ez azonban nem a fiúk megbélyegzéséből, hanem a beleegyezésről, önrendelkezésről erőszakmentes konfliktuskezelésről való oktatásból áll. Ez a tudás a fiúk/férfiak javára válik az őket érő erőszak elkerülésében-megállításában is.

Összegezve: határozottan kérjük a kormányt, hogy ne engedje a diskurzust a lényegről: a bántalmazott nők védelméről elterelni (és főleg ne bízza meg ezzel a saját illetve szimpatizáns szervezeteit), és ratifikálja az Isztambuli Egyezményt. 

A fent elemzett írások szerzőinek pedig kívánjuk, hogy nemi identitásuk, értékrendjük, szexuális irányultságuk és családjuk olyannyira stabillá váljon, hogy azt még az Isztambuli Egyezmény ratifikációja se tudja megingatni. 

Lásd még: https://euobserver.com/opinion/141235

NEM A CSALÁDOK SOKFÉLESÉGE CSALÁDELLENES, HANEM A CSALÁDON BELÜLI ERŐSZAK! ÍRD ALÁ TE IS AZ ISZTAMBULI EGYEZMÉNY RATIFIKÁCIÓJÁT KÖVETELŐ PETÍCIÓT ITT!