A szegénység női arcai - beszámoló, 2. rész

Olvasási idő
13perc
Eddig olvastam

A szegénység női arcai - beszámoló, 2. rész

március 31, 2014 - 21:14

A szegénység női arcai kerekasztal-beszélgetés. Fotó: Csécsei Ilona

/A beszámoló első része olvasható./

Reflektálva arra, hogy a szociálpolitika „női terület”, Kováts Eszter egy korábbi vitáról idézett egy politikusnőt, aki szerint ezt arra szokták a politikában rámondani, amivel nem akarnak foglalkozni.

A kerekasztalhoz intézett következő körkérdés arra vonatkozott, hogy a résztvevők, akik nők különböző csoportjaival találkoznak munkájuk során, éreznek-e különbségeket (nem feltétlenül adatokkal alátámasztva) a férfi és a női lehetőségek tekintetében.

 Alföldi Andrea szerint az elmúlt huszonöt évben nem volt nőbarát állam és nem volt nőbarát kormány Magyarországon, és ez rányomta a társadalompolitikára a bélyegét. Azokról a területekről vonják ki rendszeresen a pénzt, ahol nők dolgoznak, tehát a szociálpolitikából, a közalkalmazotti szférából. Az empirikus tapasztalatok – némileg ellentétben azzal, amit Kozma Blanka mondott – az oktatás és a családi körülmények szerepét mutatják. Csereháton egy 42 éves magyar cigány asszony óvónői végzettséggel az 1500 fős falu egyetlen női önkormányzati képviselője, ő például ragaszkodik hozzá, hogy a saját gyerekei minimum érettségit szerezzenek. A helyi óvodával és az általános iskolával továbbá azért küzd, hogy a roma és nem roma gyerekek együtt tanuljanak. Az őhozzá hasonló személyes női példaképek nagyon fontosak a helyi közösségekben.

Alföldi azt is elmondta, hogy a civil  szervezetekben a nők aránya nagyon magas (Európában 70%) – ez mutatja, hogy a kormányzati, államigazgatási területekről kiszorulva a maguk közösségében próbálnak tenni valamit a nők, nemcsak Európában, de Magyarországon is (1989 után erre utal az Ombudsnői Iroda, különböző vállalkozó nőket tömörítő szervezetek stb.). Problémát jelent ugyanakkor a női szolidaritás hiánya. Nagyon sok női szervezet működik Magyarországon, és ha meg tudnának egy közös minimumban egyezni, sokkal nagyobb hatékonysággal tudnának képviselni mindenféle nőt minden társadalmi csoportban. A politika az oszd meg és uralkodj elvén szól bele a folyamatba, és ez hozzájárul ahhoz, hogy szétmorzsolódnak a kezdeményezések. A Nőszövetség rendezvényeik tapasztalata azt mutatja, hogy maguk a nők meg tudnak egyezni azokban a bizonyos minimumokban – értelmes és konstruktív vitára van szükség, amelyben helye van a konzervatív feminizmusnak is. Nők különböző csoportjai között alapvetően nincs különbség – a kirekesztés érzése nem társadalmi osztály szerinti és nem ideológiai alapú.

Keveházi Katalin szerint a konzervatív feminizmus jelenleg sokat tesz a nők családvállalása és a munkavállalás összeegyeztetése érdekében. Visszafordíthatatlan tény, hogy a nőknek is dolgozniuk kell a mai világban, mint ahogyan az is, hogy a nők képzettebbek ma már, mint a férfiak. Az utóbbi évek intézkedései arra irányultak, hogy a nők dolgozzanak, méghozzá részmunkaidőben, és szerepeiket megfelelően el tudják látni. Nagyon sok nő ezzel azonosul is, és a jobb és a baloldal között e tekintetben nem olyan nagy a különbség. Az otthoni munka terén nagyon konzervatív, nagyon hierarchikus szerepmegosztás érvényesül – tudható, hogy magyar nőként milyen nagy mennyiségű házimunkát végzünk, és hogy ezzel mi vagyunk a legboldogabbak Európában. Még a leginkább egyelőségalapú pároknál is hosszú ideig marad otthon a gyerekkel a nő, akár el is várja, hogy a férj addig biztosítsa a jövedelmet – márpedig ez a nyugdíja szempontjából a későbbiekben hátrányt jelent. Ezzel párhuzamosan a nő „megbízhatatlanabb” munkaerő lesz a munkáltató számára. Ugyanakkor beáll egy családon belüli hierarchia, vagyoni kiszolgáltatottság, és a visszatérés esélyei csökkennek, mivel ez a helyzet a nő önbecsülését is alá tudja ásni; a nők továbbá inkább a gyerekbe invesztálnak, mint saját fejlődésükbe. Ez csapda: a saját jogú jövedelem hiánya a női szegénység fontos szegmense. Ebből következik az is, hogy fontos adat lenne, hogy kinek van saját jogú jövedelme és kinek nincsen.

Tausz Katalin szerint nehéz szétválasztani a nők és a férfiak helyzetét – Magyarországon tragikus a  társadalompolitikában és a közvéleményben uralkodó szegényellenesség. A fogyasztói társadalomban nagyon sok mindent a pénz mér, és ebben a világban az, hogy kérni kell, önmagában kiszolgáltatottságot jelent.
 

Magyarország család- és gyerekellátó rendszerének nagyvonalúságát az idő tekintetében, amennyit otthon lehet maradni, pozitívumként szokták felhozni, miközben hatalmas csapdát rejt magában. Nehezebben vesznek fel nőt üres állásra, mint férfit, ugyanakkor számos olyan csatorna van, ahol „el lehet tűnni”, ahol valamilyen minimális szintű megélhetést lehet találni. Az otthonmaradás genderszempontból kényszer, szegénységszempontból valamelyest védelmet nyújthat.

Románné Bolba Márta az erőszak témáját hozta fel; a hajléktalanok – mind a férfiak, mind a nők – között a legtöbben bántalmazottak. Az olyan gyerekre, aki bántalmazó kapcsolatban nő fel, jellemzőbb az elmagányosodás, a kapcsolat nélküliség – és ha a szociális háló meggyegül, könnyebben válik az ember hajléktalanná. A hajléktalanok között kevesebb a nő, de a legtöbb hajléktalan nő bántalmazó kapcsolatból menekül. Mondható, hogy bántalmazó társadalomban élünk, a családon belüli erőszak hazánkban gyakorlatilag elfogadott, átlagosan heti egy nő hal meg emiatt. Megerősíti ezt, ha a kisfiúkat az erőszakra neveljük és ha az erőszak családi mintává válik, ha nem lépünk ki a bántalmazó kapcsolatból – márpedig a kilépést a nők alacsony önértékelése is nehezíti. A közösségek megtartó ereje ebben nagyon fontos lenne, mint ahogyan az erőszakmentes nevelés is.

 

A beszélgetés második részében Kováts Eszter utalt egy megelőző heti heti vitafórumra, ahol Ferge Zsuzsa beszélgetett Gáncs Péterrel, az Evangélikus Egyház püspökével. Ferge itt a civilek és az egyházak elsődleges feladataként a megelőzést és a nyomásgyakorlást jelölte meg. Ehhez kapcsolódóan a következő feltett körkérdés arra vonatkozott, hogy kinek van a női szegénységben feladata, lehetősége, kompetenciája,  hatalma érdemben tenni. Mit tehetnek az egyének, a kisközösségek, a civilek, az egyházak, és mit tehet, mit tegyen az állam?

 
Keveházi Katalin szerint mindekinek van felelőssége és szerepe is. Saját maga nagycsaládosként érintett; beszámolt arról, hogy a középosztálybelieknél is jelen van az állandó fenyegetettség, ami pedig nem segít a szolidaritáson. Munkáltatóként továbbá azt tapasztalja, hogy egymástól nagyon elszigeteltek a nők, és Budapesten legalábbis elszoktak attól, hogy segítséget kérjenek egymástól. A közösség építése és ennek elősegítése tehát nagyon fontos lenne: a közösségnek megtartó ereje van, valamint gyakorlati jelentősége is olyan kérdésekben, mint az álláskeresés. A másik oldalon fontos cél a nyomásgyakorlás az állam felé, beleértve az érzékeny szakpolitikák kidolgozásának ösztönzését, ami jelenleg egyáltalán nem történik. Valamint a szakmáknak sokkal közelebb kellene kerülnie egymáshoz.

A Jól-Lét foglalkozik a sérült gyerekeket nevelő anyák speciális helyzetével, a Női Érdek pedig a fogyatékos nők helyzetének feltárásával – ez azért is sürgető, mivel egyáltalán nincs adatunk arról, hogy ezek a nők milyen jövedelmi viszonyok között élnek, milyen juttatásokhoz férnek hozzá, foglalkoztatási adat sincsen – márpedig a megoldáshoz elengedhetetlen a megismerés. Keveházi végül hangsúlyozta a média szerepét is a valóság feltárásában.

Románné Bolba Márta beszámolt arról, hogy Józsefvárosban egy általuk alapított önkéntes csoportban milyen módon következett be szemléletmódváltás: az épületben lakóközösség működött, kollégiumszerűen, és kezdetben e lakóközösség elvét ekképpen lehetett leírni: jól csukjuk be az ajtót, nehogy bejöjjenek, mert az veszélyes! Azóta próbálnak változtatni ezen a mentalitáson és kapcsolatot teremteni a lakossággal. E törekvést mutatja a meseprogram példája, amely keretében roma nőknek, többgyermekes édesanyáknak tanítanak meséket, és ennek révén segítik meghonosítani az olvasáskultúrát a családokban. A kilenc hónapon át tartó csoportfoglalkozás egyúttal azt is eredményezi, hogy végeztével a nők sok esetben iskolába is beiratkoznak, és a tanulás révén anyagilag függetlenebbekké tudnak válni. A programban részt vevő nők továbbá gyerekeiket is motiválják a tanulásra. Románné megosztotta egy ismerőse történetét, aki roma nőként nagyon szegény sorból küzdötte fel magát az ELTÉ-ig és majdnem elvégezte az egyetemet szociális munkás szakon, de közvetlenül a diploma előtt megszületett az első gyereke, azután még három gyerek követte ezt sorban. Végül otthagyta a férje, így jelenleg ott van végzettség, munkatapasztalat nélkül Józsefvárosban anyukaként magas rezsijű lakással – más szóval nagyon nehéz, kiszolgáltatott helyzetbe került. Ő tehát iskolapéldája annak, hogy mennyire fontos, hogy legyen egy nőnek saját bevétele. Most éppen kapott munkát, ami javított a helyzetén, és valószínűleg ő lesz az egyik segítő a meseprogramban.

A cél tehát ezt a lakóközösséget valódi közösségi térré változtatni.

Alföldi Andrea hangsúlyozta, hogy az emberek közmunkaprogramba való beterelése nem megoldás, a program egy már túlhaladott gondolkodást tükröz. Alföldi is Ferge Zsuzsára hivatkozott, aki szerint a szolidaritás és karitatív tevékenység nem összetéveszthető – márpedig az állam jellemzően az utóbbit végzi. A civilek feladata a résztvevő nők erősítése, nem feltétlenül anyagi értelemben, hanem a közösségiség erősítése, az információcsere elősegítése. A szegényebb falvakból származó tapasztalatok azt mutatják, hogy a társadalmi konfliktusok enyhítésében a nők nagyon fontos szerepet játszhatnak. Példa erre a Cserehát egyik kis falujában a jegyző, aki roma és a Nőszövetség tagja: a faluban egy cigány tábort tervez létrehozni tizenöt-tizenhatéves lányoknak, ahol többek között családpedagógiát, szociális ismereteket tanulnának. Ez azért lenne hasznos, mert e csoport tagjai általában nincsenek tisztában az állampolgári jogaikkal. A példa jól mutataja az alulról jövő igényfelmérések jelentőségét.

Elmondta, hogy szeretnének minél több civil női képviselőt az önkormányzatoknál, azon az alapon, hogy a nők prioritási elvei mások, mint általában a férfiaké. Továbbá hangsúlyozta, hogy minél több civil szervezet kéri ugyanazt, annál jobb – együttműködéssel kellene egy nőbarát állam képét felvázolni. Kitért az oktatás és a kultúra területének jelentőségére: a művészek támogatása is fontos cél kellene, hogy legyen, nagyon sok nő van köztük. Végül cél kellene, hogy legyen a szövetkezeti programok támogatása, például adókedvezményekkel. Ezek különösen vidéken fontos munkalehetőséget adnak nőknek.

Kozma Blanka azt tartja fontos kérdésnek, hogy a nők szempontjai hogyan tudnak érvényesülni a nagypolitikában. Fontos az, hogy minél több legyen a nő, de a legfontosabb, hogy olyan politika legyen, ami érzékeny a nőkre – és ezt nők és férfiak is csinálhatják. Beszélt továbbá az önkormányzatok hatásköréről romaügyben; fontosnak tartaná a pozitív diszkriminációt, például olyan formában, hogy az építkezésekben helyi roma férfiak munkát tudjanak kapni.

A civileknek Kozma szerint elsősorban tűzoltó funkciója tud lenni – fontos például, hogy legyenek roma jogvédő irodák, de ezek elsősorban arra jók, hogy lekössék a figyelmet egy időre. A közszféra megerősítése lenne kívánatos, hiszen igazán azok  a civilek lehetnek sikeresek, akik mögött ott van a közszféra – a biztos állás, fizetés.

Tausz Katalin szerint az állam nélkül nem megy, márpedig régóta nem emelték a családi pótlékot, a gyes összegét stb. Pedig látható, hogy az állam tud intézkedéseket hozni ott, ahol középosztálybeli nőkről van szó! A cél innovatív jó gyakorlatokat kialakítani, amelyekre egy fogadókész hatalom tud támaszkodni. 

Emellett fontos cél a nyomásgyakorlás, és itt az egyházak szerepét hangsúlyozta Tausz. A magyarországi egyházak nem hangosak szegénységügyben, vagy romaügyben, pedig a meghallgattatásra nekik van nagyobb esélyük. Sok helyi kezdeményezés van, de ez nem elég. Nagy a felelősség az egyházakon, mert a Vatikáni Szerződés következtében sokkal jobb helyzetben vannak, ha iskoláról, óvodáról, szociális szolgáltatásokról van szó – a nyomásgyakorlásban tehát rendkívül fontos lenne e megnövekedett lehetőséggel élni.

A közönségből hozzászólt a beszélgetéshez Laczkó Zsuzsa (Esély Labor Egyesület, Magyar Üzletasszonyok Egyesülete és még további szervezetek képviseletében), aki két éve foglalkozik a közfoglalkoztatással, így ezzel a dimenzióval egészítette ki a beszélgetést. Aaz Esély Labornál folyamatban van egy kutatás, amely azt vizsgálja, hogy hogyan hat a közfoglalkoztatás különböző csortokra, de még nincs meg a kérdőív eredménye. Laczkónak ugyanakkor interjúk, fókuszcsoportos beszélgetések alapján is vannak tapasztalatai, és egy Bátonyterenye úticélú buszkonferenciáról is beszámolt, amelynek során jó  gyakorlatokat hallgattak és adtak elő. Mátraverebélyen Seres Mária polgármestert hallgatták, valamint Szappanos Lászlóné Dianát, aki olyan helyi roma asszonyokat von be különböző programokra, akik egy része írni-olvasni sem tud. Például létrehoztak helyi asszonyokkal egy önsegítő bankot, amelybe havonta két-háromszáz forintot tesznek, és minden hónapban megszavazzák, hogy ki kap belőle. Vettek ki belőle többek között vonatköltségre egy olyan asszonynak, akinek a fiát egy budapesti kórházban operálták.

Laczkó szerint a közfoglalkoztatási rendszer országos szégyen, a minimálbér alatti jövedelmekkel és azzal, hogy diplomás emberek kulturális közmunkásként olyan feladatokat látnak el, amiért rendes bért kellene fizetni. A közmunkások között egyrészről sok nő van, másrészről a nők még ebből is kiszorulnak, hiszen a családfenntartóknak van elsőbbsége; ahogy elhangzott korábban is, a nőknek általában van valami ellátása. Ezzel összefüggésben állítható, hogy a közfoglalkoztatás visszafordítja a hagyományos szerepek felé a nőket: nekik ott van az otthon.

A gazdaság nem hoz létre új munkahelyeket – különösen vidéken nem; az Alföldi által említett szövetkezeti programok pedig nem fenntarthatók, nincs rájuk fizetőképes kereslet, ráadásul ezek többnyire olyan munkák, amik hagyományosan "nőiek" – betegápolás, varrás stb.

Felszólalt Csécsei Ilona (Arany Liliom Alapítvány) is, aki maga is volt közmunkás, és arról számolt be, hogy nyolc órán keresztül gyakorlatilag semmit nem dolgozott, nem volt feladata, és mások esetében is ezt tapasztalta – a program tehát valójában nem a foglalkoztatásról szól: uniós pénzen az állam gyakorlatilag statisztákat foglalkoztat. Beszámolt arról is, hogy szeretnének szociális szövetkezeteket létrehozni vidéken, beadtak egy pályázatot, de azóta sincs hír a nyertesekről. Az önkormányzatok felelősségét ő is  kiemelte.

Végül Herczeg Mária szakszervezeti képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy az állam az idézett statisztikában hazudik, mert helytelen módszertant alkalmaz: nem vonják le belőle a minimálbéren foglalkoztatottakat. Beszélt arról is, hogy a nők munka-élettartamába töréspontok vannak beépítve, és ha mindent úgy csinál a nő, ahogy  a társadalom tőle elvár, akkor nem segít rajta senki, ha szegény marad – például nem lehet olyan nyugdíja, mint egy férfinak. Kritikus kérdésnek tartja, hogy a mostani közmunkás, munkanélküli generáció nyugdíj nélküli lesz, márpedig többsége nő – és ezzel jelenleg egyáltalán nem foglalkozik a politika.

Zárásként Románné Bolba Márta beszámolt egy nemrégiben lezajlott közteológia (Public Theology) konferenciáról (a közteológia célja az egyházak közéleti felelősségvállalásának megfogalmazása teológiai alapon). A konferencia tanulsága, hogy nagyon el van késve az egyház – kérdés, hogy a jó gyakorlatok  mintáját  hogyan tudják megteremteni, hiszen az egyháznak felelőssége van. Fontos továbbá megfogalmazni, hogy mit mond a konzervatív nőügy – ne egy jobboldali csoportosulás mondja ezt meg!

Alföldi Andrea egy idézettel zárt Mészáros  István A tőkén túl című könyvéből:

„A társadalmi anyagcsere-újratermelés ilyen mélységesen igazságtalan rendszeréhez esedezni azért, hogy juttasson esélyegyenlőséget a nőknek, amikor ez strukturálisan képtelen rá, merő megcsúfolása az emancipáció eszméjének.”

Kozma Blanka azzal zárt, hogy a jövőkép rossz, így nehéz pozitívat mondani – és bár nagyon közmunkaellenes, mégis belátja, hogy az is jobb a semminél, és biztosítani kellene, hogy a romák, különösen a végzettséggel rendelkezők legalább ehhez hozzájussanak, márpedig ehhez szükség van a pozitív diszkriminációra.

Keveházi Katalin Rákospalotán tett látogatásáról számolt be, ahol 14-19 év közötti javító-nevelős lányokkal beszélgetett. Az érzése az, hogy teljesen olyanok, mint a saját gyerekei, csak máshonnan jönnek.Tausz Katalin szerint nem a nőügy a legnagyobb baj ebben az országban – az ország jelenleg a saját jövendő generációját hagyja tudatlanságban, kiszolgáltatottságban, létbizonytalanságban felnőni.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



„Ne a liftben engedjenek előre, hanem a döntéshozatalba engedjenek be!” - mit (kénytelen) vállal(ni) egy nő?

augusztus 10, 2014 - 18:48
Alföldi Andrea, Szél Bernadett, Keveházi Katalin, Simon Ildikó
Az LMP által 2010-ben, az aktív állampolgárság elősegítése, a helyi közösségi kezdeményezések támogatása, valamint a politikai és civil szféra közti távolság, bizalmatlanság csökkentése céljából létrehozott 2014. aug. 7. és 10. között t rendezett a bajai Petőfi Ifjúsági Centrumban.

Párbeszéd a nemek közti egyenlőségről: Egyenlő méltóság és női jogok

április 21, 2016 - 00:00
Fotó: FES (KATTINTS A KÉPRE A GALÉRIA MEGTEKINTÉSÉHEZ)

A Friedrich-Ebert-Stiftung a „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában” című, 2012 óta futó regionális programja keretében 2016. március 21-én tartotta „Egyenlő méltóság és női jogok” című párbeszédfórumát. Mi az emberi méltóság fogalmának politikai relevanciája? Milyen viszonyban van az egyenlőséggel és az egyenlő jogokkal? Van-e különbség nők és férfiak méltósága között? Mit jelent a méltóság az állam szerepéről való elképzeléseink, illetve a média szabadsága szempontjából?