A napokban jelent meg magyar nyelven a Közkincs Kiadó gondozásában Rachel Moran Kifizetve: Utam a prostitúción át c. könyve. (Vásárlás itt.) Ezt a közeljövőben Julie Bindel A prostitúció felfuttatása: a szabad döntés mítosza c. műve fogja követni. Ebből az alkalomból a Közkincs Kiadó és a Patent Egyesület meghívta a szerzőket, valamint a prostitúció további túlélőit illetve kutatóit egy nyilvános beszélgetésre, amelyre szeptember 26-án a budapesti Kossuth Klub egy kisebb termében került sor. A szervezők az eseményt tolmácsolással tették hozzáférhetővé az angolul nem beszélők számára, a helyszínválasztás azonban közel sem bizonyult ideálisnak. Ugyanis a vártnál jóval több ember volt kíváncsi a rendezvényre, így, főleg az első panel alatt, meglehetősen kellemetlen körülmények közt szorongtak  a magyar, és nagy számban külföldi érdeklődők (akik egyike a World Without Exploitation emberkereskedelem-ellenes nemzetközi szervezet pólóját viselte).

Az alábbiakban részletes beszámoló olvasható mindkét panelről.

A prostitúció nem munka, és nem szabad választás

Az első panelt  a Közkincs Kiadó alapítója, Antonia Burrows veterán feminista aktivista moderálta (aki annak idején a Feminista Hálózatban is közreműködött, és a NANE egyik alapítja volt). Beszélgetőpartnerei a fent említett könyvek szerzői voltak: az ír Rachel Moran, a prostitúció túlélője, a SPACE International (Survivors of Prostitution Abuse Calling for Enlightenment) abolicionista (a prostitúciót ellenző, visszaszorítani akaró) szervezet alapítója, és a brit Julie Bindel, radikális feminista író és újságíró, a Guardian kolumnistája, aki elmondása szerint 68 ezer mérföldet utazott a könyvéhez szükséges kutatások elvégzése érdekében.

Mindkettejük komoly ellenreakciót szenvedett el a tevékenysége miatt, tüntettek ellenük, és még bírósági pereket is a nyakukba akasztottak a futtatók és a „szexmunka” megközelítés más hívei, „jó hírnév megsértése” címen.

Nem kellett senkit rágalmaznom, mert a valóság is épp elég szörnyű

– fűzte ehhez Moran. Elmondásuk szerint Nagy-Britanniában és Írországban a feminista aktivizmusban és még a tudományos életben is a prostitúció „szexmunka” megközelítése lett mérvadó. Eszerint a prostitúció ugyanolyan „munka”, mint bármilyen más munka, sőt megerősíti és felszabadítja (!) a nőket, akár teljesen feminista dologként is értelmezhető – mondják ezt privilegizált helyzetű egyetemi oktatók és hallgatók, akik valószínűleg életükben nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy a testük legyen az egyetlen bevételi forrásuk. (De azért más nők számára jónak és elfogadhatónak tartják!)

Moran és Bindel azt vallják, hogy a prostitúció nem ünneplendő szabad választás, hanem nők elleni erőszak, amit a svéd modellel (északi modell, nordic model), azaz a kereslet felől, a kliensek büntetésével lenne érdemes orvosolni. A néhány önkéntes prostituált, a „szexmunkások”, akiket a teljes dekriminalizáció hívei meg szoktak szólaltatni, nem reprezentálják az emberkereskedelem áldozatainak tömegét. „Hallgassátok meg a szexmunkásokat is” – szokták kérni a teljes dekriminalizáció hívei. Bindel éppen ezt tette, amikor Kambodzsától Ukrajnán át az Egyesült Államokig számos országba elutazott, és ott meginterjúvolta a prostituáltakat a hajléktalan nőktől az escortokig. Beszélt rendőrökkel, kuncsaftokkal, futtatókkal és szexturistákkal is. A szerző Magyarországon is járt, és egy kilencvenes években aktív emberkereskedelmi hálózatot igyekezett felderíteni, melynek szálai egy brit egyetemig vezetnek. Mind Moran, mind Bindel úgy gondolja, hogy Nagy-Britanniában illetve Írországban a baloldal elárulta azokat, akiket eredetileg képviselt, és most egy elit réteg próbál beszélni a legkiszolgáltatottabbak nevében (ismerős, ugye?).   

Julie Bindel mindenképp egy akadémiai kiadót keresett a könyve megjelentetéséhez, mert azt akarta, hogy a hallgatók legalább egyetlen olyan művel találkozzanak, ami a szexipart kritikusan és a túlélők szemszögéből tárgyalja. A kapott visszajelzések  alapján sok fiatal nő gondolkodását sikerült a témában megváltoztatniuk – köztük olyanokét is, akiket korábban beszippantott a „nőgyűlölő kultusz”, és még tüntettek is ellenük. Férfiak is melléjük állnak: Bindel szerint

a feminizmus a világ legoptimistább szemlélete, mert abból indul ki, hogy a férfiak nem születtek bántalmazónak, a nők pedig nem születtek áldozatnak.

Bindel szerint egyre több ország mutat érdeklődést a svéd modell bevezetése iránt. Meglepett, hogy Bindel, a hazai rajongói által korábban sokszor kigúnyolt kifejezést használva, úgy fogalmazott, hogy „mi állunk a történelem jó oldalán”. Azt ajánlja, hogy az aktivizmust ne korlátozzuk az online terekre, az internetnek megvannak az előnyei, de a személyes beszélgetések a kulcsfontosságúak. 

„Hogy bírjátok ki, hogy napi szinten ezzel kell foglalkoznotok?”, kérdezte egy résztvevő a közönségből. „Ha nekem nehéz látni és hallani, akkor annak milyen szörnyű, aki benne van és átéli? Ez is egy privilégium, hogy én megtehetem, hogy kutatom a prostitúciót” – válaszolta Bindel. Moran pedig a következőt mondta:

Az újratraumatizálódásnál sokkal jobban féltem attól, hogy úgy halok meg, hogy semmit sem tettem a prostitúció ellen.

A panelnek, annak ellenére, hogy a két vendég általában rokonszenvesen és hatásosan érvelt, voltak negatív vetületei is, leginkább annak köszönhetően, hogy a beszélők nem vették figyelembe a kontextust. Itt Magyarországon, ahol a transznemű emberek még a nevüket sem írathatják át, aligha beszélhetünk a Bindel által értelmetlenül idecibált „szélsőséges transzaktivizmusról” (a szünetben többen jelezték nekem, hogy az erre vonatkozó félmondatot nem is értették). Hazánkban továbbá, ahol a saját nemükhöz vonzódókat a kormánymédia rendszeresen „kigyógyító” terápiára akarja küldeni, aligha beszélhetünk a Bindel által sajnos szintén előrángatott állítólagos „LMBTQ-lobbi” túlkapásairól. A szerző, leszbikus létére, roppant ellenszenves módon gúnyolódott az LMBTQ kifejezésen – ami igazán kár volt, mert a prostitúcióról vallott nézeteivel valószínűleg sok hazai LMBTQ ember is egyetért. (Pl. arról, hogy a transznemű nők sem feltétlenül kérnek a "szexmunka"-szemléletből, itt írtunk.) 

Bindel helyesen mutatott rá, hogy a „szexmunkások” nem alkotnak olyan szexuális kisebbséget, amit az LMBTQ közösségnek a szárnyai alá kellene venni – annak viszont sajnos már kevesebb figyelmet szentelt, hogy Magyarországon az LMBTQ aktivisták részéről nincs is nagy fogadókészség az ilyen törekvésekre. Hogy csak egy példával igazoljam ezt: a magát feminista szervezetnek deklaráló Budapest Pride 2016-ban nem fogadott be a fesztivál programjai közé egy „szexmunka”-szemléletű workshopot, és vállalta a döntéssel járó sárdobálást. Véleményem szerint szintén téves volt egyenlőségjelet tenni az est folyamán a „liberális feministák” és a „szexmunka” megközelítés hívei közé, magyar kontextusban ez megint csak messze nem általánosítható. (Gy.k.: nem csak „radfemek” és „libfemek” léteznek, a feminizmus ennél jóval sokrétűbb, és a liberális feministák, illetve az annak tartott emberek sem támogatják mind a „szexmunka” szemléletet.)

A sugar daddy kapcsolat még rosszabb is a prostitúció más formáinál

A második panelt a PATENT egyesület munkatársa, Nógrádi Noa moderálta. A kerekasztal résztvevői: Marie Merklinger és Sandra Norak prostitúció-túlélők, a SPACE német aktivistái, Roëlla Lieveld, szexuális erőszak és emberkereskedelem áldozatait segítő, Hollandiában élő szakember és Bari Judit közösségfejlesztő, a Gender Task Force munkatársa, a prostitúcióban élő roma anyák élettörténeteit feldolgozó „Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara” c. színdarab írója.

Merklinger negyvenes nőként, több év munkanélküliség után, végső elkeseredésében adta „szabadon és önként” (ha-ha) prostitúcióra a fejét. Mint mondta, előtte felszabadult szexuális életet élt, és azt hitte, hogy erről talán nem lesz olyan nehéz „szexmunkára” váltani. Az egész társadalom – Németországban legális és államilag szabályozott a prostitúció – azt üzente számára, hogy a „szexmunka” normális dolog, nem nagy ügy, így ezt el is hitte. Hamar rájött, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Akár pár napot töltesz a prostitúcióban, akár éveket, megváltoztat, utána már nem leszel ugyanaz az ember

 – szögezte le. Amikor végre munkát kapott, azonnal felhagyott a prostitúcióval, ám nemsokára ismét állás nélkül találta magát. Ekkor tört rá a depresszió, és a PTSD (poszttraumás stressz-szindróma) több tünete. „Minden idegszálam tiltakozott a gondolat ellen, hogy már megint prostitúcióba kerüljek” – idézte fel.

A szexet nem lehet áruvá degradálni.

Norakot a „loverboy” módszerrel vitték bele a prostitúcióba – ez azt jelenti, hogy egy fiatal férfi kipécéz magának egy instabil családi hátterű, vagy más okból sérülékeny és kiszolgáltatott (18 körüli, vagy annál is fiatalabb) lányt. Elhiteti vele, hogy fontos számára, epekedést, szerelmet, párkapcsolatot színlel, majd adósságaira hivatkozva (pl. azzal, hogy ha nem fizet, megölik) belemanipulálja abba, hogy prostitúció révén szerzett pénzzel segítse ki. A fiatal nő elmesélte, hogy először csak kávézni vitte a férfi egy olyan bárba, ami egyben bordély is. Ott mindenki úgy viselkedett, mintha a prostitúció normális lenne. A lány idegenkedését a „barátja” azzal ütötte el, hogy ne mondjon erkölcsi ítéletet mások felett, és ne legyen prűd. (Mintha csak erkölcscsőszködés és prüdéria miatt lehetne ellenezni a prostitúciót!) Ha az állam szerint rendben van, és te mégis viszolyogsz tőle, akkor te vagy a buta, te vagy a probléma. „Sex work is work”, ahogy a jelmondat tartja, akkor mi van, büdös a munka?

A prostitúciót normalizáló, bagatellizáló társadalmi környezetben a nők egy idő után internalizálják, hogy nekik ezt el kell viselniük 

– magyarázta a túlélő.

Norak így, Merklingerhez hasonlóan kezdte azt hinni, hogy ez nem nagy dolog, és ha belemegy, nem fog számára nagy károkat okozni. Amikor ráébredt a prostitúció valóságára, már késő volt. A prostitúciót legalizáló, normalizáló állam nem figyelmeztet az erőszakos kliensekre, az öngyilkos gondolatokra, a PTSD-re és a nemi úton terjedő betegségekre. Utóbbiban 60 százalék érintett, a tünetek a szemben, orrban, torokban is megjelennek, és a bordélytulajdonosok nem engedik a nőket orvoshoz. A kiszállás sem könnyű.

A prostitúcióról más munkára váltani nem olyan, mint amikor az ember eldönti, hogy mostantól másik boltban vásárol. A traumatizáló, nem kívánt szex már egyetlen alkalom után is tönretesz. A prostitúció megfoszt a méltóságodtól. Nem tartod már magadat emberi lénynek.

Mind Norak, mind Merklinger nehezményezte, hogy a prostitúcióval kapcsolatos diskurzusban kevés szó esik annak konkrét, fizikai valóságáról, azaz arról, hogy ezeknek a nőknek napi szinten idegen emberektől kell behatolásokat elviselniük – persze, ha erre esne a hangsúly, máris nem lehetne olyan felszabadító választásként és kiváló kereseti lehetőségként feltüntetni.

Ha a prostitúció olyannyira a nők szabad választása, akkor miért van szükség a fenntartásához futtatókra?

– tette fel a jogos kérdést Norak.

Megpróbáltatásai alatt egy negyven év körüli magyar roma nő volt a támasza, aki azzal próbálta tartani benne a lelket, amikor már készült végképp összeomlani, hogy azzal biztatta: „Neked egyszer még jobb életed lesz, mint amilyen nekem volt.” A nő már nem láthatta, hogy igaza lett, mert pár héttel később meghalt. Nem bírta tovább a mindennapos megaláztatást és túlgyógyszerezte magát – Norak mindezt zokogva mesélte el, és egy ideig síri csend borult a teremre.  

A fiatal nő egy kérdés kapcsán felidézte, hogy voltak visszatérő kuncsaftjai, és ezek még jobban traumatizálták, mint az alkalmiak. A „barátnő feeling” szolgáltatás, vagy a sugar daddy kapcsolat elmondása szerint még károsabb is, mint az egyszeri alkalommal jövő „kliensek”. Egyrészt, ezzel érzelmi munka is jár, a prostituáltnak úgy kell tennie, mintha kedvelné a klienst, és folyamatosan kommunikálnia, reagálnia kell. Emiatt nem tud disszociálni, azaz nem tudja gondolatban függetleníteni magát attól, ami a testével történik – a prostituáltak (és a szexuális abúzus túlélői is) így igyekeznek túlélni az eseményeket. Másrészt, folytatta Norak, az aktusok során okozott traumát sem lehet elfelejteni, ha a bántalmazó kliens újra és újra megjelenik.

Jelenleg felsőfokú tanulmányokat folytat, és szembesült a „szexmunka”-szemléletű akadémiai diskurzussal.

Rosszul vagyok attól a szövegtől, hogy a prostitúció megerősíti és felszabadítja a nőket. Számomra nem volt más, mint kínzás

 – mondta. 2016 óta vezet blogot a vele történtekről, és iskolás lányokat igyekszik előadásain óva inteni attól, hogy őket is behálózzák. Azt tapasztalja, hogy a fiatalok nem tudnak kivel beszélgetni a témáról. Németországban az alkotmány garantálja a méltósághoz fűződő jogot. Az emberi méltóság közkincs, arról nem lehet önként lemondani, így ebből a szempontbból irreleváns, ha a "szexmunka" megközelítés hívei találnak egy olyan prostituáltat, aki hajlandó lenyilatkozni, hogy ez a tevékenység az ő méltóságát nem sérti.

Roëlla Lieveld az elmúlt tizenhárom évben több országban kutatta a prostitúciót és segítette az áldozatokat. Célja valóban megerősíteni a prostitúcióban élő nőket és ellátni őket olyan eszközökkel, amelyek segítségével ki tudnak lépni a szexiparból. Meggyőződése szerint minden embernek joga van az oktatáshoz és a személyes kibontakozáshoz. A szakember külön kitért a prostitúció és a gyarmatosítás összefüggéseire. Az amszterdami kirakatok mögött – melyek tovább fokozzák azt, hogy állatként tekintenek a férfiak a prostituáltakra – a nők 75 százaléka migráns hátterű. Kelet-Európából, Afrikából, a Karib-szigetekről és kevesen Dél-Kelet-Ázsiából érkeztek. A futtatók szándékosan versenyt szítanak köztük. Közmondásos, hogy minél sötétebb bőrű egy nő, annál kevesebbet kap.  

Nőgyűlölet és rasszizmus összefonódása mindegyik résztvevő beszámolójában megjelent: a két túlélő elmondta, hogy a németországi bordélyokban alig van fehér, német nő. Ők kb. tíz százalékot tesznek ki, a többiek mind roma nők, sőt jellemzőbben lányok Magyarországról, Bulgáriából és Romániából.

Merklingert nagyon megviselte a rémült, szinte gyerek roma lányok látványa, akik teljesen ki voltak szolgáltatva futtatóiknak. Fehér, német nő létére még ő sem kapott segítséget a kilépéshez – belegondolt, hogy akkor ezek a lányok vajon mire számíthatnak? Végül újságíróknak beszélt a helyzetről, és interjút adott az ismert német feministának, az EMMA magazint szerkesztő Alice Schwarzernek. Találkozott Morannel, csatlakozott a SPACE-hez. Célja egy saját szervezet létrehozása, amely segítséget nyújt ezeknek a teljesen kiszolgáltatott, németül sem beszélő roma lányoknak.

Olyan társadalomban akarok élni, amely kimondja, hogy nem elfogadható, hogy a férfiak hozzáférést vásárolhatnak maguknak a nők testnyílásaihoz és ahhoz, hogy nőket bántalmazzanak.

Nem lehet a prostitúciót teljesen felszámolni? A gyilkosságot vagy a rablást sem, a törvények ezeket mégis tiltják.

Lieveld a mai napig nem találkozott olyan prostituálttal, akit ne ért volna erőszak. A legalizáció, ellentétben a „szexmunka”-lobbi állításaival, nem növeli a prostituáltak biztonságát. Lieveld azt is megemlítette, hogy Hollandiában a bordélytulajdonosok egyetemista lányokra vadásznak. Hiába van pánikgomb, a prostituáltak nem élhetnek vele. Keresetük nagy részét le kell adniuk a futtatónak, így kénytelenek néhány euróval nagyobb összegért bármilyen kockázatos, fájdalmas és/vagy megalázó extrát bevállalni – még abban sincs választási lehetőségük, hogy mibe mennek bele és mibe nem! A kliensek egyre aberráltabb igényeit a pornóipar formálja.

A futtatóknak könnyű bevételforrás a nők teste – pl. a drogkereskedésbe előre pénzt kell fektetni, ebbe viszont nem – milyen praktikus! A prostitúció az állam számára is tetemes bevételt jelent, ezért is nehéz a svéd modellre átváltás ott, ahol a holland modell vert gyökeret. Természetesen a vásárló férfiak sem akarnak lemondani a vélelmezett „jogukról”, hogy hozzáférést vásároljanak maguknak kiszolgáltatott nők testeihez – és utána hazamenjenek a családjukhoz, és megcsókolják a gyerekeiket.    

A panel magyar résztvevője, Bari Jutka, aki Dániában tanult közösségszervezést, hét évvel ezelőtt egy háttértanulmányon dolgozott a Máltai Szeretetszolgálat számára. Ehhez interjúkat vett fel észak-magyarországi roma prostituáltakkal, akik nagyrészt tizenéves anyák voltak, és akik családjában már generációk óta öröklődött a nyomor, és a bevételszerzés e formája. A fiatal interjúalanyok számára áttörő élmény volt, hogy életükben először valaki meghallgatja őket és kíváncsi arra, hogy mit éreznek, mit gondolnak. Szocializációjuk során teljesen félrevezették és kihasználták őket, nem bírtak tudással a testük feletti önrendelkezésről, a saját emberi méltóságukról, értékükről. Egyiküket a „barátja” eladta 6000 Ft-ért.

Szerinted érek én annyi pénzt?

– kérdezte ez a lány Jutkától. Az interjúalanyok internalizálták azt (hiszen mindeki így bánt velük), hogy ők eladható tárgyak és – Jutka ezt látta a legnagyobb problémának – nem láttak módot a kitörésre. A közösségek férfi tagjai közül akadt, aki büszke volt arra, hogy lányokat futtat, és eldicsekedett a kutatónak azzal, hogy anno a Rákóczi teret is ő látta el. A nők közül is felcsaptak néhányan (önvédelemből? a saját lányaik védelmében? a közösségbeli státuszukat féltve?) futtatónak.

Bari ekkor úgy gondolta, hogy az interjúk során megismert élettörténetek alapján színdarabot ír. Találkozott Simon Balázs színházi rendezővel, aki a „szexmunka” szemléletet vallotta, amíg nem szembesült Jutka tapasztataival, és nem ment el vele együtt börtönökbe, javítóintézetekbe beszélgetni az érintett, illetve veszélyeztetett fiatalokkal. Ezután felismerte, hogy ezeknek a lányoknak nincs semmi választási lehetőségük, a saját helyzetüket sem látják át, és amíg tömegek élnek így, addig mindenképpen etikátlan a „szexmunka” narratíva lobogtatása. Így született meg a „Halmozottan hátrányos helyzetű angyalok kara” c. darab, amely három évig szerepelt a színházak műsorában, és bemutatta a prostituáltak által elszenvedett intézményi árulást is. Színházba ugyan könnyebb meghívni az embereket, mint egy börtönbe, de a közönség így is tartott a témától és sokkolták őket a látottak, ezért Bariék bevezették, hogy minden előadás után tartanak egy feldolgozó beszélgetést.  

Bari a hazai „szexmunkás” érdekvédő szervezettel rossz tapasztalatokat szerzett: a szervezet vezetője ragaszkodott volna hozzá, hogy a tagokkal folytatott interjú alatt ő is ott legyen, és később minden valószínűség szerint a nőgyógyászukat is lebeszélte a nyilatkozásról. „Láthatjuk, milyen szabadok és mennyire döntenek önállóan” – jegyezte meg ironikusan Bari.  

Az est lezárásaként a PATENT bejelentette a jó hírt, hogy a jogsegély-szolgáltatásuk pénzalapot hoz létre, amelyből segítik a méltatlanul pénzbírsággal sújtott nőket, köztük a megbírságolt prostituáltakat. További felemelő momentum volt, hogy az egyik, külföldi résztvevő elmondta: az elhangzottak hatására ő is megváltoztatta a véleményét a prostitúcióról, és már nem fogadja el annak "szexmunka" szemléletét.