Csak a tények vannak. És hangosabban beszélnek a nőgyilkosságokról, mint a szenzációhajhász sajtóbeszámolók, melyeket rendre két celebpletyka közé, az újságok BULVÁR rovatában helyeznek el.

Először a BKÁE „Erőszak és nemek” konferenciáján szembesültem e sziluettekkel (a BKÁE gender kutatócsoport honlapja itt), 2003-ban, a Gender Studies-zal újonnan – és lelkesen – ismerkedő egyetemistaként. Feminista attitűdöm akkoriban formálódott, és a NANE kiállítása, valamint a tagok előadásai tovább lendítettek ebbe az irányba. Sokáig álltam az ember nagyságú, vörös bábuk előtt, megkövülten. Férjek, élettársak, partnerek, volt partnerek (!) – férfiak – keze által kegyetlen halált halt nők, akiknek a mai napig köztünk kellene lenniük.

Az ő emlékükre tűztük ki a szalagot – nők lilát, férfiak fehéret –, és viseljük végig a 16 akciónap során, nov. 25-től, a nők elleni erőszak világnapjától (ennek történetéről itt írtunk), december 10-ig, az emberi jogok világnapjáig. (A 16 akciónap rendezvénysorozat honlapja itt, facebook oldala itt).

 A NEM AZ NEM!

A NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen – honlap itt, facebook oldal itt, hírlevelükre feliratkozás itt) által szervezett program a Toldi moziban vette kezdetét. Látványosan megtelt a helyiség, sokaknak csak állóhely jutott. Külföldi érdeklődők is akadtak szép számmal, őket tolmácsok segítették. Az első felszólaló, Kuszing Gábor, a Stop Férfierőszak munkatársa (honlap), a férfiak felelősségét hangsúlyozta az erőszakmentes társadalom kialakításában. Utána következtem én, ezúttal elsősorban Nők Lázadása elnökségi tag minőségemben; röviden összefoglaltam a csoportból egyesületté vált mozgalmunk eddigi két hónapos történetét, és a NANE sajtóközleményét idézve kitértem a jó csbe törvénnyel kapcsolatos kritériumokra. (A teljes beszéd itt.) A következő felszólaló a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség (honlap itt) elnöke, Dr. Juhász Borbála volt, aki munkatársával, Dr. Pap Enikővel együtt az Európa Tanács erőszakellenes nyilatkozatáról beszélt – melyet Magyarország egyelőre NEM ÍRT ALÁ –, valamint a Női Érdek és a nőkért.hu szerkesztőségéből alakuló Együtt a Nőkért Egyesület 2013. február 14.-re tervezett együttműködéséről – csatlakozunk Eve Ensler világméretű One Billion Rising rendezvényéhez. (Video itt, vigyázat, megrázó!) Végezetül a NANE vezető munkatársa, Dr. Wirth Judit a lehangoló statisztikákat és az intézkedések hiányosságait mutatta be.

Ezek után megrázó percek következtek: Hegyi Barbara, két színésznő társával együtt felolvasta az idén elhunyt áldozatok neveit, lakhelyét, életkorát, és meggyilkolásuk körülményeit. Csendben hallgattuk a fájdalmasan hosszúra nyúlt – 75 esetet felsoroló – listát; többen a könnyeinkkel küszködtünk.   

A HALLGATÁS IS ERŐSZAK!

A felszólalások után a mozi előtt gyülekeztünk, és a dobosok vezetésével, néhány rendőr biztosításával elindult a menet a hosszú úton a Blaha Lujza térre. A résztvevők kettesével vitték a sziluetteket, néhányan táblákat, transzparenseket, többen pedig a NANE egyesület szórólapjait is osztogatták a szembejövő nőknek.

Hirtelen elénk pattant két tévés (mint kiderült, a TV2-től) és kérdéseket szegeztek nekünk. A videó itt található, mi a 12. perctől szerepelünk.  (Jelen volt még  Hír TV és az ATV.) Az első három-négy a rendezvényre, illetve a nők elleni erőszakra vonatkozott, ezekre szívesen feleltem, a következő viszont így hangzott: „Önnek volt ilyen tapasztalata?” „Személyes kérdésekben nem nyilatkozom” – adtam a választ, és megdöbbentett a riporter otromba tolakodása (ami mögött nem feltétlenül rosszindulat volt, fakadhatott a témában való tájékozatlanságból is). Hogy miért nem nyilatkozom személyes érintettség meglétéről vagy annak hiányáról, arra csak visszakérdeznék: min változtat az érvelésünk, illetve a megmozdulás hitelessége, vagy az én felszólalásaim hitelessége szempontjából, ha a válaszom igen, és min, ha nem? Na ugye.

A dobosok adták az alaphangot; felváltva skandáltuk a következőket: „Az erőszakra nincs mentség!”, „A nem az nem!”, „A hallgatás is erőszak!” Vittük a sziluetteket, kiabáltunk, és ez megrázó, egyben valahol felszabadító élmény volt. Igen, űztük a feminizmusnak azt a formáját, amit gyakorta megvetnek a nők egyenlőségével elvben egyetértő nők és férfiak is: nagy tömegben kivonultunk az utcára, és kiabáltunk. Mindig is ezt akartam. Amikor a számítógépnél ültem, cikket írva, amikor a facebookon feminista témájú linkeket osztottam meg, amikor külsős közegben tiltakoztam, ha szexista témájú megjegyzést vagy viccet hallottam, amikor egyetemi oktatóként beszéltem a hallgatóknak a gender nézőpontról, amikor konferenciákon szerepeltem – mindig is éreztem, hogy ez NEM ELÉG. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy – mivel a csendes, visszafogott tiltakozást csak az hallja meg, aki akarja, aki eleve fogékony a témára – igenis követni kell szüfrazsett elődeink példáját, igenis KI KELL MENNI AZ UTCÁRA, ÉS KIABÁLNI KELL. Így tettünk. Hallattuk a hangunkat, mert nem hiszünk abban, hogy a dühét, felháborodását kifejező, a véleményének markánsan hangot adó nő nem nőies. Ha meg tényleg nem nőies, leszarjuk. Szép dolog az úrinő méltósága, de az igazság még szebb.

AZ ERŐSZAKRA NINCS MENTSÉG!

Vonultunk és kiabáltunk tehát, az elhallgattatott áldozatok nevében, bántalmazott vagy volt bántalmazott rokonaink, barátaink, ismerőseink nevében, vonultunk az ismeretlen nők nevében, akikről az újságokban olvastunk, hírekben hallottunk, vonultunk esetenként önmagunk vagy korábbi önmagunk nevében. Vonultunk a földön rugdosott terhes nők nevében. A tizenéves lány nevében, akinek a volt barátja a hajánál fogva ütötte a fejét a téglafalhoz. Az anya nevében, akit az apa a gyerekek szeme láttára vert meg. A húsz éves lány nevében, akit a barátja nem engedett szakítani, és zaklatott, megvert, majd százezres nagyságrendű telefonszámlát ráhagyva távozott végre annak életéből. Vonultunk a tizenéves lány nevében, akinek a volt barátja egy téglával szétverte a fejét. Eggyé váltunk az áldozatokkal, mind magunkon éreztük a többiekre valaha is rámért ütéseket, a pofonokat, lila volt a megszorongatott karunk, véraláfutásos a szemünk, sebes az arcunk, ropogtak az eltört csontjaink, erőszakolók eltorzult ábrázattal hörögtek fölöttünk, kés lendült felénk. Lefogták üveges szemünket, fekete hullazsákba tettek minket, dobálták a koporsónkra a földrögöket. Sziluettekké váltunk mi is.

Bárki válhat sziluetté.