Sokat járok villamossal, így különösebb győzködés nélkül is elhiszem, hogy a villamosvezetés egy stresszes munka. Csak az elmúlt pár napból is két olyan esetet tudok felidézni, ami próbára tette a vezető idegeit.

Az egyik alkalommal egy nő az utolsó pillanatban ugrott fel a 6-osra, így majdnem rácsukódott az ajtó, mire éktelen üvöltözésben tört ki, és keresetlen szavakkal szidta a vezető felmenőit - aki higgadtan közölte a hangosbeszélőben, hogy az ajtó a jelzés után automatikusan záródik. A másik esetben egy tizenéves fiú kihajolt az ablakon, és a vezető, kedélyesen, így szólt a mikrofonba: "Nem tesszük ki a fejünket az ablakon, mert csak egy van belőle". A vezető nem volt agresszív, és igaza is volt, a (két társsal levő) utas leszállva viszont fontosnak tartotta a vezető által is hallhatóan közölni, hogy "anyádnak is csak egy van."

A vezető egyik esetben sem pofozkodott.

Pedig az utasok itt is balesetet kockáztattak a felelőtlen viselkedésükkel, ahogy az a brit nő tette, akivel néhány napja tele az internet,  és akinek az esete pontos és ijesztő körképet rajzolt kis hazánk erőszakot helyeslő és nőgyűlölő mentalitásáról. Eleinte felbukkant a rasszizmus is ("biztoscigányvolt") és a terhes nőkkel szembeni gyűlölködés. (Nem tudom, magyar sajátosság-e az "azt hiszi, hogy csak mert terhes - más változatban: mert szült egy gyereket - neki mindent szabad"?) 

De ami a legriasztóbb, az a fizikai erőszak majdhogynem egyöntetű helyeslése, és az, hogy mennyire kisebbségben maradtunk mi, azok a nők és férfiak, akik azt ebben az esetben is elfogadhatatlannak tartjuk.

A nő nem nézett mindkét irányban körül, és a villamos elé lépett - hibázott. A vezető fékezett, megakadályozva a balesetet - helyesen tette. Megijedt, sokkot kapott - érthető. Káromkodott - szintén érthető. Leszállt a járműről, saját bevallása szerint mert azt hitte, a kererek alá került a két járókelő, mások szerint azért, hogy kitöltse a gyalogosokon a dühét - itt kezd a történet homályos lenni. Szólnak a hírek beintésről (helytelen), kurvaanyázásról (helytelen), és egy pofonról, amire soha nincs és ez esetben sincs mentség. 

A vezető sokkhatás alatt állt, nem tudott uralkodni magán? Mint (férfi, bíró) ismerősöm rámutatott, az állítólagos indulatkezelési nehézségekkel küzdők érdekes módon a náluk nagyobb és erősebb emberrel szemben valahogy mégiscsak legyűrik e jellemhibájukat, és az csak a náluk fizikailag és/vagy presztízsszinten gyengébbekkel szemben jelentkezik. (A bántalmazó is a feleségét szokta ütni, nem a főnökét.) Érdekes belegondolni, milyen fordulatot vett volna a történet, ha nem a vezető a 120 kilós, megtermett férfi, hanem a szabálytalankodó gyalogos.

A nő kockáztatta a balesetet, így az utasok és, amire sok kommentelő vehemensen hivatkozik, a magzata testi épségét? Igaz. De a vezető agresszív reakciójától fájlalni kezdte a hasát, majd járni sem tudott, mentőt kellett hívni hozzá - a magzat az anya által átélt sokk miatt így is veszélybe került, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem történt vele baj. 

Stresszes munka a villamosvezetés - de ez köztudott. A stresszforrásokat előre fel lehet mérni egy-egy foglalkozásnál. Aki nem bírja a hülye utasokat, ne menjen villamosvezetőnek. Talán az orvos is pofozza fel a beteget, aki nem tartja be az utasításait, így az életével, az egészségével játszik? A tanár pofozza fel a szemtelen, az órát zavaró gyereket? Az ügyintéző pofozza fel az asztalt verő, jogtalanul hőbörgő ügyfelet? Ha mindenki feljogosítaná magát, hogy szabad folyást engedjen akár a jogos indulatainak, egymás szavát sem hallanánk a sok csattanástól.

Az indulatokat fokozza, hogy az immár kirúgott vezető, aki így elveszíti a szolgálati lakását, egyedül neveli hétéves kislányát. Nos, erre nem a munkáltatónak kellett volna utólag gondolnia, hanem előre, neki. Nem gondolom, hogy a pofozkodás megítélésekor szociális (vagy bármi egyéb) méltányosságot kellene gyakorolni. Akinek ilyen sok forog kockán, pláne ne játsszon az állásával - húsz év munkaviszony után sejthette, hogy a pofozkodásért nem fogják megdicsérni.

Mi, a "másik tábor" is mondhatnánk, hogy örüljön, hogy ennyivel megússza - tőlünk nyugatabbra börtön is várhatna rá. (Utóbbit én sem szorgalmazom, már csak azért sem, mert jelenleg hazánkban az ennél súlyosabb, rendszeres bántalmazás megfelelő szankciója sem vált még gyakorlattá.)

Ugyanakkor talán - már csak a kislányra tekintettel is, őszintén bízom benne, hogy - a 3000 fő körüli szimpátiatáborából akad valaki, akitől a terhes nő végletekig pocskondiázása helyett nagy együttérzésében az is kitelik, hogy új, kevesebb emberi interakcióval járó munkát, és pszichológust szerezzen a vezetőnek.