Itt kérem verdikt van.

"Időben fel kell világosítani a lányokat, hogy mi elfogadható, mi tűrhetetlen egy kapcsolatban, és hogy bojkottálják az erőszakos bunkókat, bármilyen jó dumájuk, bármilyen sztárarcuk, bármilyen verdájuk, bármilyen kérójuk van."

A cikk címét ("Ha igazán tenni akarsz valamit a családon belüli erőszak ellen") ezúton javasolnám megváltoztatni a következőre: "Hogyan tápláljuk a lelkifurdalást a nőkben és hogyan frusztráljuk őket azzal, hogy kizárólagos felelősséget testálunk rájuk a párkapcsolatuk minőségéért, valamint hogyan hitessük el velük, hogyha jó kislányok, és ügyesen választanak, akkor nem esik bántódásuk".

Oké, elismerem, hosszú.

Merengek a fenti bevezető mondaton, és hirtelen borsódzni kezd a hátam ettől a képtől, ahogyan a középosztálybeli, közép-európai, középkorú férfi magyaráz a pulpitusról a megszeppent lányoknak, és valahogy ismerős is ez a dolog. Ja igen, Magyarországon mostanság már nemcsak elfogadott, hanem egyenesen trend lett megmondani a nőknek magas lóról, hogy mit gondol róluk a férfi, kiváltképp ha az illető blogger, médiaszemélyiség, vagy politikus. (Emlékezzetek lányok, a testetek biológiai vagyon, nem ám kiszolgáltatni mindenféle bántalmazónak - még a végén kárt tesz benne!)

Elvárások, tengernyi van belőlük, fuldoklunk. És igen, mind felénk irányul, kimondva vagy kimondatlanul: te legyél okos, te válassz jól, téged ne verjenek (!), te legyél jó feleség, te tartsd egyben a családot, te nevelj érdeklődő, kedves gyereket, te legyél vonzó, te maradj otthon, de te hozzál mégis arányosan a családi kasszába, te, te, te. Én. Mi. Mindig a nők. De igényeid, azok ne legyenek.

Egyébként, kedves Vértes László, ami a macsó férfiakat illeti, Önnek igaza van - sajnos olykor beléjük zúgunk. Szívtiprók, igen, ez a szó illik rájuk: sármosak, jó a dumájuk, jók az ágyban (vagy azt hisszük, amíg...), van ízlésük, sikeresek, okosak (vagy azt hisszük, amíg...).

(Tényleg, mi nem őrülhetünk meg..? Nekünk nem tombolhatnak a hormonjaink? És miért nincs a f*sz feláll, ész megáll szólásnak p*nás analógiája?)

Aztán összetörik a szívünket. (És ha csak azt...)

Na de ezt megtette velünk a kölyökkori szerelmünk is, a szemüveges-pihédző állú, akivel 15 évesen eljegyeztük egymást függönykarikával (két hónappal később kóruspróbán bejelentette, hogy már másba szerelmes), a volt egyetemi csoporttársunk (azóta három gyereke van, befuccsolt informatikai vállalkozása és sörhasa), meg az exférjünk, akivel pedig tényleg nagyon örökre terveztünk (azóta hivatalosan is összejött a szomszéd Jucival), és naná, a szeretőnk is (mert mégiscsak jobb holnap egy még megvezethető húszéves, mint ma egy válófélben levő, öntudatos harmincas).

Igen, ezt csinálják. Pedig ők nem szívtiprók - mégsem bántak velünk jól, hogy van ez?

Nővéreim, fivéreim (és Vértes László), nézzetek körül. Kérdezzetek, barátnőktől, kolléganőktől, a sarki bolt eladónőjétől, a gyerek tanító nénijétől, olvassatok fórumokat - csak úgy dől a fáradt, állandó szélmalomharcot vívó nőkből a panasz.

Vajon azok a férfiak, akik a fent említett nőkhöz tartoznak, mind az említett sármos, gazdag, szappanoperahős-szerű díszpéldányok közül kerülnek ki?

Korántsem. Ugyanis nincs ennyi belőlük. És a fenti jelzők birtoklása sosem volt kritériuma a patriarchális, nőket érzelmileg és gazdaságilag kizsákmányoló viselkedésnek.

Elhanyagolnak, bírálnak, csalnak, bántalmaznak minket (szóval, cselekedettel és mulasztással). Megteszik, mert hatalmuk van. (Ezen a ponton jegyezném meg, hogy vannak azért jól működő és egyenlőségen alapuló párkapcsolatok, ezekben viszont annyi munka van mindkét partner részéről, amennyit egy átlag hierarchikus felépítésű, patriarchális családmodellben élő - az elégedettséget akár mesterfokon színlelő - férfi és nő talán el sem tud képzelni.)

Olyan könnyű hibáztatni, okolni, olyan könnyű eszményképet állítani a fiatal nők elé! Erre mi nagyon vevők vagyunk, hiszen születésünktől fogva táplálják belénk a megfelelési kényszert, berágja magát a csontunkba, így többnyire eszünkbe sem jut tiltakozni, hogy hé, ez nem én vagyok, ezek a te irreális elvárásaid!

Viszont meglátni az ismétlődő motívumokat, a patriarchális társadalom kegyetlenségét, közönyét, észrevenni, hogy milyen önzőek is azok a nem-szívtipró férfiak, akikkel nekünk holtunkiglan kéne együtt élni; tenni azért, hogy a most felnövő fiúk már ne irreális elvárásokat támasztva menjenek bele egy kapcsolatba, önismeretet gyakorolni... na, ez nehéz. Évek, évtizedek munkája lenne, férfi polgártársaink aktív részvételével.

Lányoknak nagy hangon magyarázni egyszerű, mi erre vagyunk szocializálva, hogy illedelmesen hallgassunk, amikor a férfi megmondja a tutit. Például azt, hogy mi nők csak az igények szintjén emancipálódtunk. Ezért ha nem kapjuk meg, amit akarunk, akkor zsörtölődünk, zsarolunk, megvonjuk a szexet, önzőek vagyunk. Meg még szarul is keresünk, mert ahogy a cikk írja, a nő "saját választása alapján kimaradt a jól kereső szakmákból". Bumm.

Olyan jól hangzik ez a saját választás, olyan vonzó, és annyira alkalmas rá, hogy az amúgy sem egeket verő női önbecsülést aláássa. Te tehetsz róla! Ha nem léptetnek elő, ha a férjed közönyös és erőszakos, ha ügyintézés közben lekurváznak - miért nem voltál elég agressz asszertív, miért nem vagy odaadóbb feleség, miért nem viselkedtél rendesen?

Azt az emancipálódott férfit szeretném már látni, de tömegével, aki felismeri, hogy az ő előjogai azok, amik a mi esélyeinket rontják, és ha idáig nem is jut el, legalább olvas annyi történelmet meg szociológiát, és tájékozott annyira a nők társadalomban és családban betöltött szerepéről, hogy nem ír le a fentiekhez hasonló nyilvánvaló hazugságokat.

Amúgy nekem is van sok tippem a családon belüli erőszak ellen, de most csak egyet írok le.

Ha már segíteni nem tudsz vagy akarsz, legalább ne adj publikációs felületet a nőellenességnek és az áldozathibáztatásnak. Akkor sem, ha ennek oka tájékozatlanság, és hajlandó vagyok hinni abban, hogy alapvetően jó szándékkal teszed.