Az elmúlt napokban Kövér László házelnök szavai, majd Varga Judit igazságügyi miniszter defenzívája mentén téma lett a tisztelet, és hogy a nők vajon mennyire és hogyan részesülnek belőle a társadalomban. Ez egyébként is fontos témakör, hiszen a tisztelet, annak minősége, mennyisége, hiánya az élet minden területén érint bennünket a saját magunkhoz való viszonyulástól kezdve a személyes kapcsolatainkon át egészen a társadalmi csoportok helyzetéig.

A következő kontextusban került be a tisztelet a politikai beszédbe:

Kövér László ezt mondta: 

Én szánalommal tekintek ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik, amikor olyan helyzetbe keverik magukat, amilyenbe Szabó Tímeának is sikerült legutóbb. Nincs annál elszomorítóbb, mint amikor egy gyűlölettől eltorzult női arcot lát az ember férfi létére.”

Kétszer is kihangsúlyozta, hogy a nőkről mint csoportról beszél, illetve Szabó Tímeát ez alapján is ítéli meg. Mondhatta volna, hogy szánalommal tekint azokra a képviselőkre, akik valamilyen helyzetbe keverik magukat, de ő kiemelte, hogy a 2-es személyi számmal kezdődőkre utal. Mondhatta volna, hogy nincs elszomorítóbb, mint amikor egy gyűlölettől eltorzult arcot lát az ember. De kiemelte, hogy női arcot. Tehát világos, hogy a nőkről beszélt, nem az emberekről általában, nem is pusztán Szabó Tímeáról személyesen, hanem a nőkről, köztük Szabó Tímeával.

Az ezt követő közfelháborodásra reagálva Varga Judit ezt nyilatkozta:

Kövér László szerintem a nők iránti tiszteletét fejezte ki, amikor arról beszélt, hogy nem szeretne egy nőt hozzá méltatlan helyzetben látni.”

Varga szerint Kövér

arra az eszményre utalt, hogy a nőket bizonyos rájuk jellemző viselkedésformák miatt jobban tiszteljük.” 

Ezekkel a szavakkal a tiszteletet jelölte meg a téma fokális pontjaként, ezért fontos arról beszélni, hogyan is értelmezhetjük ezt a fogalmat, és ennek a fentebbi mondatok tükrében milyen jelentősége van a nők helyzetére és a hazai közbeszédre nézve.

Bár egy szót használunk rá, valójában kétféle módon tudjuk egymást tisztelni, ám ezek a gyakorlatban összemosódnak.

Beszélhetünk alapvető tiszteletről, ami mindenkinek emberi alapon kijár (lehet vitatkozni róla, hogy bizonyos cselekedetek, például gyilkosság, megfosztanak-e ettől vagy sem), ez az, ami a társadalom működéséhez, két vagy több ember együttdolgozásához szükséges. Ennek a fajta tiszteletnek a megadásával azt ismerjük el, hogy a másik is emberi lény, érzésekkel, élettel, és ez közös alapot, civilizált kiindulópontot képez köztünk.

Másról van szó, ha valaki átlagon felüli cselekedettel, vagy minőséggel átlagon felüli tiszteletet érdemel ki. Ezért a plusz elismerésért meg kell dolgozni, nem jár alapból, így különbség is lehet annak mértékében; abszolút egyéni, hogy ebből a típusú tiszteletből kinek mennyit adunk, a saját értékrendünk szerint.

Mi történik akkor, ha egy ember, vagy embercsoport az egyik fajta tiszteletet megkapja, a másikat viszont nem?

Mi történik, ha egy csoportot kiérdemelhető tisztelettel ruháznak fel, miközben az alapvető emberi tiszteletet sokszor nem adják meg nekik?

A jelenlegi szituációban az alábbi logikai csavar történik, amit a kétféle tisztelet egyféle szóval való jellemzése tesz lehetővé: „A nőktől, mint csoporttól, bizonyos viselkedést várok el, amiért cserébe jobban fogom tisztelni őket [itt még a kiérdemelt tiszteletről van szó], viszont amennyiben nem teljesítik ezen elvárásaimat, nem fogom tisztelni őket [itt már az alapvető emberi tiszteletről van szó].”

Külön félreértésekre adhat alapot, hogy nem világos, kikhez képest kapnak több tiszteletet a nők. A férfiakhoz képest, a semmihez képest, esetleg bizonyos nők más nőkhöz képest? Csak a több tisztelet van megjelölve, ami kikerüli a lényeget, mint amikor azt kéred a dzsinntől, hogy legyél gazdagabb, de elfelejted hozzátenni hogy kinél, és egy fitying nélkül találod magad, mert a dzsinn eldöntötte helyetted, hogy kihez fog viszonyítani.

Ráadásul az elvárt viselkedés, amivel a nők a plusz tiszteletet kiérdemelhetik, sajnos ellentmondásban van emberi jogaikkal, mert esetükben az a bizonyos elvárt viselkedés nem más, mint az ezekről való önként lemondás. Ez az, amivel ki lehet vívni a patriarchátus és a status quo szószólóinak üresen kongó tiszteletét.

Ilyen elvárás például az önrendelkezésről való lemondás a férj javára a házasélet, gyerekvállalás terén, feltétel nélküli szolgálat a háztartás terén, intellektuális alárendeltség, ami megnyilvánulhat abban, hogy nem mondhatsz a férfinak ellent, nem lehet saját véleményed, vagy nem kereshetsz többet, mint a partnered. Van, hogy az elnyomás extrém formát ölt, mint az előző példákban, és van, hogy „csak” egy szőkenős viccet kell fáradtan végighallgatnod a főnöködtől, de ezek összefüggnek egymással, és ugyanazt a rendszert táplálják.

Idejétmúltnak hangzik? Ez valóban egy már meghaladott világnézet továbbélése, és  mégis, amikor egy képviselőnőbe belefojtják a szót, vagy ítélkeznek fölötte, mert kifejti, amit gondol (ami ráadásul munkaköri kötelessége), akkor a véleménynyilvánítási szabadságát korlátozzák.

Továbbá mindenkinek, így a nőknek is, jogában áll ésszerű keretek között kifejezni a mondandójához kapcsolódó érzelmeit. Ha tehát dühös arcot vág, attól nem szabad, hogy lecsússzon arról az alapvető emberi tiszteletről, ami mindannyiunknak jár.

Természetesen mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy ki az, akinek a plusz tiszteletet megadja, és miért. Bárki nyugodtan tisztelheti extrán azokat a nőket, akik sok gyereket szülnek, konzervatívan öltözködnek, sose dühösek, és imádnak a férjükre főzni. Másvalaki más tulajdonságokat üdvözöl jobban. Az alapvető tisztelet és a véleménynyilvánítás szabadsága viszont mindenkit meg kell, hogy illessen.

Az is érdekes kérdés, hogy vajon miben nyilvánul meg ez az extra elismerés, amiért ennyi viszontagságot kellene vállalni. Ha valaki teljesíti az elvárásokat, és mintaasszony, cserébe olyan absztrakt tiszteletet kap, ami a következő nesze semmi fogd meg jól dolgokban nyilvánul meg: ő a „szebbik nem”, kinyitják előtte az ajtót, lesegítik a kabátját, kap egy szál virágot nőnapon. Esetleg néha elhangzik, hogy mennyire tisztelendő, hogy a nő csinál házasságból családot, házból otthont – ami valóban fantasztikus, csakhogy nem minden nőre igaz, illetve nem csak nőkre lehet igaz, és akire igen, annak sem kéne az elismerésért emberi jogainak feladásával és az alárendelt szerep elfogadásával fizetnie.

Mostanában többször olvashattunk olyan véleményeket, amik egyenesen a nők női mivoltának elismerését tették függővé az elvárt viselkedés teljesítésétől. A nőket, mint csoportot, felruházzák az előbb is említett, általuk favorizált kvalitásokkal, aztán ezeket individuális nőktől is elvárják és a női lét alapköveként kezelik. Ekkor születnek olyan mondatok, hogy „az nem is igazi nő aki...” (szerintem ugyanez történik a nem is igazi magyar aki... mondatokkal is). Mindez abból fakad, hogy az illető tényleg nagyon szeretné, ha minden nő olyan lenne, amilyet ő a női nem legjobb (vagy számára legkihasználhatóbb) verziójának tart.

Míg arról mindenki szabadon dönthet, hogy milyen viselkedést honorál átlagon felüli tisztelettel, ezt a viselkedést nem kérheti számon az embereken. Teljesen szükségtelen, és egyébként előre láthatóan eredménytelen az a törekvés, hogy a saját morális mércénket a másik emberre ráerőltetve, a kezét fogva próbáljuk megmondani neki, hogyan viselkedjen, fejezze ki magát, milyen döntéseket hozzon. Ez nem tisztelet, hanem irányítási vágy. A nők felnőtt emberek, akik tudnak saját véleményt alkotni arról, hogy milyenek akarnak lenni, nem kell ezt eldönteni helyettük. Nem kell félteni az erkölcsüket, hogy „jaj mi lesz, ha dühös arcot vágnak, ez nem felel meg a nőkről alkotott képemnek". Az övének megfelel, tehát hagyjuk is rá, mert az, hogyan fejezi ki magát az ember, az nemtől függetlenül csakis az ő döntése.

Írta: B. Z.