Ken Kesey „Száll a kakukk fészkére” c. 1962-es regénye alapmű, Milos Forman meg is filmesítette, de „szégyenszemre” csak most olvastam el először. Újabb nonkonformista, „árral szemben úszó” narratíva ez számomra, egy elnyomó intézményben megjelenik egy felszabadító figura, kinek ténykedése felbolygatja a lakókra kényszerített rendet, és visszafordíthatatlan következményeket von maga után,

köztük etikailag igencsak problematikus halálesetet (öngyilkosságot) is. A levert lázadáó, az elbukó felszabadító figura csak lazított az „Üzem” egy-két csavarán, de szét nem verte a gépezetet. Ugyanakkor hiába távozik, örökre megváltoztatott bizonyos dolgokat: a gépezet soha többé nem fog már a korábbi olajozottsággal működni, és alkatrészei, az emberek többé nem fogadják el egyértelműen a rendszer hasznosságát és jótékony jellegét. Mindezek, a közvetve a lázadó figura felforgató tevékenysége miatt, valójában a fő elnyomó figura hibájából bekövetkező öngyilkossággal együtt egyértelműen a Holt költők társaságát juttatják az ember eszébe a regény kapcsán, de a „ködből” feleszmélő elmebetegek folytán „feldereng” az Ébredések c. film is. Az elektrosokk-kezelés és a lobotómia szörnyűségei ugyanakkor Sylvia Plath-ot és Az üvegbúra c. regényét, valamint Frances Farmer 30-as évekbeli amerikai filmsztár hányattatott életéről készült filmet, illetve Csáth Géza Egy őrült nő naplója c. művét, és az abból készült filmet idézik. A „másik oldalt”, azaz az embertelen intézetből kimentett, de a társadalomba beilleszkedni nem tudó személy pusztító hatását Doris Lessing Az ötödik gyerek c. regénye ábrázolja. Ugyanakkor az itteni bentlakók cseppet sem tűnnek olyan elvetemültnek, mint Ben, sőt, többségüknél felmerül illetve egyértelműen igazolható, hogy állapotuk a „terápia” következménye. Az életképtelennek ítélt mentális beteg (?) önhatalmú kivégzése pedig a Betty Blue c. filmben látható.

Kifejezetten felkavaró olvasmány, melyet undorral vegyes hidegrázással csuk be az ember. Jóval ambivalensebb mű ez, mint a Holt költők, ugyanis, noha pontosan nem derül ki, ki miért van itt – többen állítólag önszántukból! – a fogva tartott és elnyomott páciensek egy része nem állítható abszolút párhuzamba az ártatlan iskolás fiúkkal, ahogy a lázító McMurphy sem azok jószándékú, lánglelkű tanárával. Mindenesetre, közös elem a két cselekményben egy elnyomó intézmény elnyomó rendjének tartós megzavarása. Szemléletesen kirajzolódik az a paradigmaváltás, amiről Foucault ír Az őrület történetében és a Felügyelet és büntetésben: a látványos fizikai erőszak helyett a belső kényszer, az agymosás, a „nevelés” dominál, szigorú napirenddel és házirendddel – az agyakat birkákká (vagy ahogy a regényben mondják, nyulakká) sorvasztják a megalázó csoport-„terápiás” kipellengérezések és az állandó felügyelet (Főnéni a Panoptikum közepén az üvegkalickában). Ám a test elnyomása sem hiányzik, agresszív gyógyszerelés, elektrosokk (mint büntetés!) és lobotómia formájában – ugyanakkor a láncra verés, a hidroterápia már a múlté – a Főnéni legnagyobb sajnálatára! Itt „minden a beteg érdekében történik.” Sokszor ezt a betegek maguk is elhiszik, noha narrátorunk, az idősödő, hatalmas termetű, ám szelíd természetű (vagy inkább: szelíddé nyomorított) indián, Bromden igencsak szkeptikus rálátást ad a gépezetre, ahol egy szokványosnak induló napon megjelenik McMurphy, a felforgató. Tagbaszakadt, nagyhangú, vidám, életigenlő ember, aki felbolygatja az intézet életét, és hamarosan kezdetét veszi a vérre menő harc közte és a Főnéni közt. A jövevény különféle reformokra tesz javaslatot, ám azok többségét a Főnéni elutasítja, vagy ha ezt nem teheti, gáncsot vet megvalósulásának, időnként végső soron a saját szabályai (pl. szavazás) alól is kiskaput keresve. McMurphy pszichiátriai beteg-státusza kérdés egy darabig – ám az indulatos reakció azonnal kibillenti az orvosokat a bizonytalanságtól. Az egyik legijesztőbb dolog, amit az ember észrevesz a regényt olvasván, hogy itt olyan megnyilvánulások számítanak kórosnak, melyek „Kint” mindennaposak – pl. a nevetés, vagy az, hogy valaki frusztráció illetve jogos felháborodás hatására beszédében indulatossá válik. Mivel végig a homályban marad, hogy pontosan ki miért van itt, felmerül az „őrült” meghatározásának önkényes illetve társadalmi komfortérzet szempontjából (!) történő alakítása.

Ennek kapcsán felidéztem magamban Elaine Showalter „The Female Malady” c. könyvének egyik illusztrációját, melyben a „hisztéria” nevű betegség egy széttárt kezű, boldogan nevető nő által kerül bemutatásra. Showalter műve szembesít azzal, hogy még akár száz évvel ezelőtt is a nőktől elvárt passzivitás miatti elégedetlenség, illetve a szexuális aktivitás elegendő volt ahhoz, hogy valaki a diliházban találja magát. „Azt mondják nekem, hogy az olyan ember a lelkibajos, aki sokat bunyózik, meg sokat kefél,…” (20. oldal) – meséli McMurphy, ugyanakkor az ő fékevesztettsége nem tűnik olyan ártalmatlannak – és itt érhető tetten a fent említett ambivalencia. Ugyanis felrázás, felszabadítás, kirándultatás ide vagy oda, McMurphy egyúttal egy hímsoviniszta alak. Múltjában nemi erőszak vádja szerepel, a nőket „muffoknak” hívja és egyértelműen szexuális tárgynak tekinti, ráadásul a Főnéni ellen bevetett egyik eszköze éppen az, hogy kajánul emlékezteti női (azaz társadalmi értelemben gyenge!) mivoltára, ráadásul már az elején burkoltan veréssel fenyegeti (amikor rosszul ejti a nevét). Nem egy beteg szenved kasztrációs félelmektől a Főnéni hatására, és a lázadó McMurphy azzal próbálja a nővért lealacsonyítani, hogy szexuális szituációban képzeli el – azaz azt állítja, hogy képtelen erre. Miss Ratched (beszélő név? Wretched?) egy groteszk antinőnek számít, és groteszkké nem más teszi, mint a hatalmi pozíciója. A nőkkel szemben paranoiás Harding visszasírja azokat az időket, amikor még nem büntette törvény a nők verését, és többször felmerül az utalás arra, hogy a Főnéninek nemi erőszakkal kellene megmutatni, hol a „helye.” A férfi pácienseket külön frusztrálja, hogy egy nő uralma alatt állnak (noha egy férfi sem bánna velük kesztyűs kézzel ebben a rendszerben). A kedvükre való nők természetesen a készséges prostituáltak – és a szöveg nem sokat tesz a „vidám prostituált” hamis mítoszának megdöntéséért. Sőt, a „festett”, férfiakkal iszogató, szexuálisan aktív prostituált jóval szabadabb figurának és emberibbnek tűnik az automataszerű, szadista Főnéninél, akinek szadizmusát egyedülálló mivoltának tulajdonítja még nővértársa is. („Néha már azt hiszem, minden hajadonnak maradt ápolónőt el kell bocsátani, ha a harmincötöt elhagyta.” 290.)

A Főnéni karaktere tehát egyértelmű implikáció, mintegy figyelmeztetésként felfogható, tekintve, hogy a feminizmus második hulláma éppen 1960-ban indult az USA-ban: ha egy nő hatalmi pozícióba jut, és/vagy egyedülálló, illetőleg szexuálisan inaktív, abból, az aggodalmaskodó, sőt, a nem elnyomott nőkkel szemben paranoiás félelmeket tápláló férfiak szerint csak baj és pusztítás lehet. A mű tehát – noha Kesey tipikus „megengedő” attitűdöt vallott Robin Wood „Sisterhood is Powerful” c. könyvével és a feminizmussal kapcsolatban – démonizálja a független nőt, és agresszív tulajdonságait egyedülálló kapcsolati állapotára vezeti vissza. Vegyük észre továbbá, Miss Rathced-et az teszi groteszk karakterré, hogy gonosz és hatalmi pozícióban van ÉS NŐ. Ha Mr. Ratched lenne, akkor csak gonosz, őrült, stb. lenne – de nem groteszk. E paranoid látomás másik oldalán a nők térhódításának következményeképpen „elnőiesedett” férfi áll – és ez, tekintve, hogy a „nő”-vel mindig a negativitást, hiányt, gyengeséget, passzivitást társítják, természetesen mindig rosszat jelent. Mint Maloy „Fixing Men” cikkében olvasható, a mű kontextusában a  férfiasság a szexuális késztetések kiélésével definiálódik – ezért engedékeny a szöveg a nők elleni erőszakkal szemben, és ezért pozitív figurák a szexuálisan elérhető prostituáltak. Ezt a megközelítést alátámasztja a tény, hogy Billy Bibbit szüzessége elvesztése után beszél először hadarás nélkül, ám miután a Főnéni leteremti, újra akadozva ejti ki a szavakat. Újabb, erőteljes női figurákat kárhoztató motívum a szövegben, hogy Billy 2 nő miatt került ilyen állapotba.

A hímsovinizmus mellett rasszizmusnak sincs a regény híjával. Noha az indiánok elleni diszkriminációt elítéli, a betegeket terrorizáló, sőt, szexuálisan abuzáló segédek szerepét a regény éppen 3 feketére osztja, akiknek fekete bőrszínét nem győzi hangsúlyozni, sőt kifigurázni.

A Főnéni természetesen – már csak a figura funkciója miatt is – végig hű marad érzelemmentes, aljas, démonizált önmagához, és miután sehogy sem sikerül megtörnie McMurphy-t, a lehető legdrasztikusabb megoldáshoz folyamodik. Győzelme azonban többszörösen csorbul, mert nem egy beteg elhagyja az intézetet – egyértelműen a felforgató jótékony hatása is szerepet játszik ebben. Az indián narrátor is annak az erőnek a segítségével szökik meg, amivel McMurphy felruházza – hiába igyekezett kerülni tehát a Főnéni, hogy az ír fickó hős-státuszba kerüljön, ezek után ez aligha kerülhető el. A(z agy)halálon túl is győz tehát az életigenlés, a hedonizmus, melynek egyetlen szépséghibája a benne rejlő hímsovinizmus.

Hivatkozott irodalom:

Michael Meloy, “Fixing Men: Castration, Impotence, and Masculinity in Ken Kesey's One Flew Over the Cuckoo's Nest” The Journal of Men’s Studies, Volume 17, Number 1 / Winter 2009.