Azár Náfiszi (1955 -) a kortárs perzsa irodalom egyik legnépszerűbb alakja, az iráni egyetemen tanított évekig (amikor hagyták), 1997-től pedig Amerikába emigrált, ahol jelenleg a John Hopkins Egyetemen oktat. Nevét A Lolitát olvastuk Teheránban c. memoárja tette egy csapásra ismertté, 32 nyelvre fordították le, 2007-ben végre magyarul is hozzáférhető.

Bátor hangú könyv ez, egy független iráni értelmiségi nő tollából, aki a sorozatos megaláztatások után felmond az egyetemen és egy női olvasókört szervez maga köré saját házában, így alakítva ki a woolf-i saját szobájukat. Hét legtehetségesebb tanítványát választja ki, hogy hétről hétre beszélgessenek az angol/amerikai irodalom legizgalmasabb és legfelforgatóbb regényeiről, Náfiszi könyvét is így osztja négy fejezetre: Nabokov (Lolita), Fitzgerald (A nagy Gatsby), Henry James (Daisy Miller) és Austen (Büszkeség és balítélet). A beszélgetések során nemcsak ezen könyvek női interpretációit ismerhetjük meg (olykor gender-olvasatát), hanem sorra kibuggyannak az iráni nők tragikus történetei, egy-egy olvasott jelenet vagy karakter mellől kikerekednek az elnyomás és elnyomorítás emlékei is.

Az Iráni Iszlám Köztársaság, amely a korábbi liberális értékrend helyett egy elnyomó, despotikus, erőszakosan iszlamizált rendet igyekszik megvalósítani, arra kötelezi a nőket, hogy fátylat és bő ruhákat hordjanak, nem nézhetnek közvetlenül a férfiak szemébe, tiltottá válik az érzelmek kifejezése, de még a szapora lépteket is vesszőzéssel büntetik. Egy együtt töltött, könnyed péntek este, ahol esetleg felbontanak egy üveg bort, akár halállal, kivégzéssel is végződhet, de legalábbis sorozatos szüzességi vizsgálatokkal. Ilyen körülmények közt angol irodalom előadójának lenni és egy olyan értékrendet képviselni, mely a szabadságot („minden olvasó szabadnak születik, és szabadnak is kell maradnia” – idézi Nabokovot az írónő), az egzisztenciális választást és az érzelmek szabad kifejezését hirdeti, nagyon bátor és tiszteletreméltó tett.

Náfiszi a maga érzékenységével, saját és „lányai” tapasztalataival adja át az elnyomott, eltüntetni vágyott nők belső eltorzulásait, ahogy lassan elveszítik saját testképüket, képtelenné válnak intim viszonyt ápolni önmagukkal, mintha a patriarchális-iszlamizált elnyomó rendszer interiorizálódna, véglegesen belsővé válna. Így ír erről a változásról: „… nincs tiszta képünk önmagunkról; csak mások szemével képesek magukat szemlélni és megformálni – és épp azok szemével, akiket megvetnek. Aláhúztam jegyzeteimben: szeresd önmagadat, önbizalom.” „Azt játszottam, hogy mikor rajtam van a köntös, fokozatosan eltűnik az egész testem: a karom, a mellem, a hasam és a lábam felszívódott és eltűnt, s csak egy rongydarab maradt a helyén, ami a testem formáját őrizve erre-arra mozgott, valami láthatatlan erő irányította.”

Az olvasmányok azonban felszabadítóan hatnak Náfiszi tanítványaira, hol bátorságra ösztönzi az olvasó nőket, hol segíti megláttatni velük a rendszer hazugságait, empátiát tanulnak és türelmet, az Irakkal vívott háborúban menedékül szolgál egy-egy kedves szöveg, mint a béke szigete.

Európai olvasónak meghökkentő, hogy az első olvasmány, Nabokov Lolitája, amely pedofil botránykönyvként vonult be az irodalomtörténetbe, Iránban nem váltott ki közfelháborodást, nem is csoda, hisz a házasodási életkort kilenc évre állították vissza, így Lolita a maga 12 évével, nem is számít annyira fiatalnak. Az iráni nők olvasatában sokkal inkább a személyes múlt elrablásának motívuma vált jelentőssé, hisz saját individuális történetüket is erőszakosan átírták, belekényszerítve őket a Lolitáéhoz hasonló kiszolgáltatott helyzetbe. Fitzgerald A nagy Gatsby-jét némiképp értetlenül fogadták, radikális hangok a sátáni Amerika pénzéhes, korrupt regényének titulálták, amely egyszerre erkölcstelen és dekadens. Náfiszi kénytelen egyfajta bírósági tárgyaláson megvédeni a könyvet, arra utalva, hogy végső mondanivalója arra buzdít, hogy ne adjuk fel álmainkat, de ugyanakkor figyeljünk arra, hová vezetnek vágyaink. Henry James Daisy Millerétől sokat tanultak a nők, elsősorban bátorságot és tisztességet, vagyis hogy elsősorban önmagukhoz maradjanak hűek, még akkor is, ha ez sikertelenséggel fog járni. Jane Austen osztatlan sikert aratott, még a konzervatív körökben is, hisz az „… Iszlám Köztársaság visszavitt Jane Austen idejébe…”, vagyis a nők helyzete némileg hasonlított a 18. századi Angliához, a nők örökös gyámságban voltak kénytelenek élni. A Büszkeség és balítélet hősnője azonban mégis reménnyel töltötte el az iszlám nőket, hogy létezhet még igazi érzelmeken alapuló házasság.

A könyv persze nem csak a nők sorsáról számol be, némiképp érinti az értelmiségi férfiak helyzetét is, akik nem alakíthatnak ki intellektuális kapcsolatokat nőkkel, nem nézhetnek szerelmük szemébe és elvárás a szakáll viselése. A valódi iszlám hívők szintén nem voltak elragadtatva a vallás és az állam összefonódásától, az iszlám nők fátyolviselése szakrális aktus, kötelezővé tétele éppen ezt az isteni kapcsolatot degradálta politikai jelképpé.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, amely egyszerre szól az irániak méltatlan, elnyomott helyzetéről, a nők szenvedéseiről, ugyanakkor Teherán szépségéről és mindenekelőtt az olvasás hatalmáról, arról a mérhetetlen szabadságról, amit ezek a könyvek adnak, melyekből reményt, bátorságot és kifogyhatatlan örömet merítenek.

Azár Náfiszi: A Lolitát olvastuk Teheránban, Európa, Bp., 2007. 552 p.