1894. júl. 29-én született Hajdúszoboszlón Csokonai Vitéz Gizella költő, könyvtáros. Csokonai Vitéz Mihály oldalági rokonságából származott. Négyéves korától vak volt. Az elemi iskolát Budapesten a Vakok Iskolájában végezte. A Vakokat Gyámolító Országos Egyesületben dolgozott, mint korrektor, gépíró, távírász és a Braille-könyvtár könyvtárosa. Alapító tagja volt a vakok 1928-ban megalakult Homérosz Kórusának. Verseket fiatal korában kezdett írni. A fénytelenség világából című kis verseskötete 1931-ben jelent meg, amelyhez Herczeg Ferenc írt előszót. A kötetet Braille-írással is elkészítette. Néhány költeményét a Vakok Világa és az Irodalmi Értesítő is közölte. (ezenanapon.hu)

Csokonai Vitéz Gizella: Vágyam

Szeretnék lenni napsugár,
Melytől virág fakad!
Vagy párjára lelt, kis madár
Zöldelő lomb alatt.

Szeretnék lenni dal szava:
Igaz hitből való,
Vagy anya ajkán égi csók:
Szíveket gyógyító!

Nem vágyom lenni hatalom!
Féktelen kapzsiság,
Nem oly fény, amely bűnre von,
Kincs-szóró balgaság!

Nem vágyom lenni harc, mely öl,
Sem földi győzelem!
Akkor inkább egy sír-virág
Porladó kebelen.

Vagy inkább csak egy rejtett könny
Megtért bűnös szemén,
Vagy beteg ajkán egy mosoly,
Kihez még van remény!

De nem... Ne legyek semmi más...
Békesség legyek én!
Hol béke, ott a szeretet
S áldás annak ölén.

Legyek csend, amely tiszta, szent,
Mely tűr és megbocsát!
Egyedül erre vágyom én,
Mert ez a boldogság. 

Csokonai Vitéz Gizella: A Világosság Urához 

Világosság Ura! Ha feltör hozzád
A bú honából egy-egy zord panasz,
Ne büntess érte, oh, ne vedd zokon,
Hisz oly nagy, súlyos az a fájdalom,
Amelyre nincs, oh, soha nincs vigasz.

Nem láthatni Te ragyogó Napodat,
Mely felé minden lét repesve tör,
Andalító Hold méla sugarát,
A kelő napnak bíbor-hajnalát
Nem láthatni, Uram, - kínoz, gyötör!

Az erdő vadja, meg a kis bogár is
Napod fényére jogosultan les...
És az ember, kiben részed lobog
E jogtól miért, hogy megfosztatott?
Kegyedre miért csak ő nem érdemes?

Tavasszal, mikor úgy virul a játék
S mező, berek, hegy, völgy oly csodaszép...
És akkor is, midőn eljő az ősz
S a hervadás bús színpompája győz:
Szomjú lelkek sóhaja leng feléd.

- Uram! miért csak én? Oh, miért csak én
nem láthatom, mit kezed alkotott? -
Ha már nem fénylik neked csillagod,
Keltsd hát fel bent: bennem a Te Napod!
- Hisz fény nélkül az egész lét halott.

Nemes érzésben és nagy gondolatban
Lobogjon bent, mi kívül elveszett:
A sok, sok láthatatlan fénysugár,
Melyre világok milliárdja vár
Lobogjon s keltsen bennső életet!

Ragyogjon fénylőn, mint csiszolt drága gyöngy,
Mely fogant kíntól tenger rejtekén,
Legyen érték a nagy világ előtt,
legelső kincs a kincs-halmaz között
Te egy, örök Napod: a lelki fény!

- Világosság Ura! Ha feltör hozzád
A bú honából egy-egy földi szó:
Bocsáss meg érte! - Nem vádló panasz,
Nem zúgolódás: Élet hangja az,
Ima a fényhez, Hozzád: Örök, Való.

Csokonai Vitéz Gizella: Búcsú az iskolától 

Gyermekgondjaim s örömim tanyája, 
isten veled! Az óra már közel, 
mely mindörökre elválaszt tetőled
szívem-szerette, kedves, drága hely. 
Fehér virágit ébredő lelkemnek
ahol fakaszták gondos, hű kezek, 
szent hely! vígan most nem szólhatok rólad: 
válás perce jő, s én elmegyek. 

Gondolatban még bejárom a múltat. 
Óh, mennyi emlék fakad nyomdokán! 
Itt voltam játszó, kis, tudatlan gyermek, 
itt növekedtem esztendők során. 
Itt telt be szomjas lelkemnek hő vágya
tudás, ismeret, művészet iránt! 
Itt tudtam meg, hogy nincs veszve az ember, 
bár ha szenved is külsőleg hiányt. 

A nagy természet ezer rejtett titkát
itt fedték fel e szent falak között!
Betűvel, dallal frigyet itt kötöttem, 
nyervén általuk igaz örömöt! 
Istent, hazát és szülőt hőn szeretni
itt gyújtottak szívemben szent tüzet, 
mit a csatázó, idegen világba 
mint védő paizst, magammal viszek. 

Bezáruló, felejthetetlen hajlék, 
áldjon az ég! Időm végére jár. 
Én elmegyek. De költöző madárként 
lelkem gyakorta vissza, visszaszáll. 
Ha majd ott kint a dúló létcsatában 
fáradtan, búsan, nyugtot nem lelek, 
e szent hajlékba, óh, hozd vissza lelkem
megpihenni, fehér emlékezet!