Igen, voltak zsidók (nagyon jó beszéddel állak ki), melegek, liberális pártok képviselői, sőt, megnyugtatok mindenkit, roma nőt is láttam, és transzneművel is találkoztam. (És örültem nekik.)

Hogy feministák voltak-e? Ha-ha, mi szerveztük, az összes szervező, admin és segítő feminista egytől egyig. (És büszkék vagyunk rá.)

No, miután diszkréten elfordultak és elmentek a négy fal közé megvitatni a nézeteiket azok, akiknek biztosan nem szól ez a cikk (és maga a rendezvény), mert képtelenek túllátni a sztereotípiáikon és felfogni, hogy nem vagyunk egyformák, elmondom, hogy voltak heteroszexuális párok, egygyermekes anyák, sokgyermekes anyák, nagycsaládosok (sokan elhozták a gyermekeiket), több fiatal nő az édesanyjával, voltak nyugdíjasok, láttam kerekesszékeseket, kutyásokat, beszélgettem egy rendvédelmissel, és találkoztam a családon belüli erőszak több túlélőjével.

Egyikük, sírva, elmondta nekem a történetét. Fogtam a kezét, és biztosítottam, hogy itt vagyunk, vele vagyunk, és nem hagyjuk, hogy

újabb áldozatok legyenek. Magam is a könnyeimmel küszködtem (és kezdtem attól tartani, hogy nem fogom tudni elmondani a

beszédemet), de aztán amikor belegondoltam, kik tehetnek arról, hogy itt állunk, és milyen, a nőket sértő-alázó megjegyzések hangzottak el ennek kapcsán, még csak nem is részeg kocsmai okoskodóktól, hanem parlamenti képviselőktől, újra az a bizonyos produktív düh uralkodott el rajtam, ami kedd óta dolgozik mindannyiunkban, és amiből kinőtt a facebook csoport (aminek a moderálásában sok munkát adtak a bérkommenterek és trollok...), és maga a rendezvény.

Ha férfiak - azok, akik kritikátlanul szemlélik a "férfiasság" hétköznapi meghatározását, és sajnos egyelőre ez a többség - dühbe jönnek, mit csinálnak? Verekednek, randalíroznak, rombolnak, erőszakolnak, ölnek, háborúznak. Ha nők dühbe jönnek, nem lesznek kék foltok, nem folyik vér sem, csak  összefogás lesz, és egy  újabb lépés a jobb, erőszakmentesebb társadalom felé - mely cél érdekében a férfiak intelligens, civilizált fele is melléjük fog állni. A tüntetésen örömmel láttam, hogy a jelenlevők közt a nemek aránya közel egyforma. Örömmel, mert csak a férfiklubok kirekesztőek a nőkkel szemben - fordítva ez nincs így!

Hogy pontosan hányan voltunk, azt még most sem sikerült eldönteni a híradásoknak, a nevetségesen hazug 200-tól a sajnos talán valóban túlzó 4000-ig felmerült mindenféle szám. Nekem nem volt időm saccolgatni, de annyi bizonyos, hogy nem kis tömegen kellett átvágnom, amikor három óra előtt pár perccel megérkeztem Szatmári Rékával - aki szállást biztosított számomra (köszönet innen is!), és akinek két macskája, a  gyönyörű csokibarna, vállon elernyedő sziámi és a pihepuha Fantomszínű (csak több benne a fehér) kölyök segített a beszédem befejezésében.

Előbb találkoztam a rendezői mellényt viselő Illés Katival - és kisfiával, akit magával hozott. Aztán a női kvóta aktivista Péterfy-Novák Éva (akinek hat gyermeke van) üdvözölt egy hatalmas öleléssel - ölelésekből aztán nagyon sokat adtam és kaptam a nap folyamán, melyet áthatott a sisterhood érzése. Többekkel, akikkel a nőkért.hu fennállása alatt élénk beszélgetéseket folytattam, most találkoztam élőben először, és tulajdonképpen a szervezőtársakkal is. (És e helyütt kihagyom az ódát az internetben és a facebookban rejlő pozitív lehetőségekről, pedig szívesen kitérnék erre is.) Lelkesen hallgattam a beszédeket - mind jó volt, de talán az Amnestys Jeney Orsié, és az "emancipált férfi", a Szolidaritásos Tanos Ároné tetszett a legjobban, azzal együtt, hogy az elsőket szervezői teendők miatt sajnos csak fél füllel tudtam hallgatni.

Szeretek előadni, és van is benne tapasztalatom, de ennyi ember előtt még sosem beszéltem. "Azért vannak itt, amiért te!" - biztatott Jeney Orsi - és valóban, ennek a hallgatóságnak egy élmény volt átadni a gondolataimat. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy akadt a beszédemben néhány Betlen Anna gondolataiból is :) - akit külön felszólalásra nem sikerült rávennünk, így az enyémhez fűzött egy-két utólagos javaslatot. Hiába; a férfiak (kritikai szemlélet hiánya esetén) versengenek, a nők kooperálnak. És persze vannak kivételek, mint Hegedűs Lajos Hunor, akinek kitartó moderátori segítséget, és néhány stilisztikai finomítást köszönhetek.

A tüntetés után - többek közt a két Annával (Lovas Nagy, Betlen) és Évával - a Vis Maiorban pihentük ki magunkat, és vitattuk meg a továbblépés irányait.

És szeretettel gondoltunk a Simon Zsuzsanna szervezésével a londoni nagykövetség előtt összegyűlt magyarokra, akik szintén támogattak minket.

Szinte szédültem a sok kedves, gratuláló embertől, akik az emelvény mellett megrohamoztak, sőt később az utcán megszólítottak - megtiszteltetés volt minden kézfogás, puszi és ölelés, de a legnagyobb megtiszteltetés (és meglepetés) az volt, amikor két 10 év körüli kislány megjelent az anyukáival együtt azzal, hogy autogramot akarnak kérni, mert ők a jövő amazonjai. Köpni-nyelni nem tudtam, természetesen; életemben nem kértek tőlem autogramot, a tüntetés nem is az a műfaj, de nyilván nem hagyhattam válasz nélkül két ígéretes kislány ilyen kedves gesztusát. A nevem mellé azt írtam oda az átnyújtott papírfecnikre, amit Szabó Móni feminista blogger nekem a tüntetés előtti napon a facebookon: "You can do it!"

És biztos vagyok benne, hogy így lesz. Meg tudják csinálni, megcsinálják, és mi kikövezzük nekik az utat, ahogy szüfrazsett nagyanyáink és 60-as évekbeli nőmozgalmár anyáink tették nekünk.