Egy "átlagosnak" mondható történet következik. Olyan ami mellett Pécsett is nap mint nap elsétálunk, mintha az élet természetes velejárója lenne. Mi lenne, ha nem mennénk el többet az alábbihoz hasonló események mellett?

Pár nap csend és nyugalom után visszatértem a városba, idegeim kisimulva, minden szépnek és jónak tűnt. Két barátommal beszélgettünk egy kertvárosi játszótér melletti parkolóban, amikor női kiáltásra – „Ne lökdöss!” – lettem figyelmes. Odanéztem és egy tagbaszakadt férfit láttam dulakodni a barátnőjével.

Miután látta, hogy felfigyeltünk rá, fojtottan, hosszan beszélt a lányhoz, aki lesütött szemmel állt előtte. A tiltakozást abbahagyta, majd lassan elindult a férfi után. A társaságomban lévő pasik költőinek szánt kérdésemre – Hogyan lehetséges, hogy 2012-ben így bánik egy férfi egy nővel? – megjegyezték: "Azért, mert megérdemli."

"Van olyan, hogy egy nő megérdemli az erőszakot?" – kérdeztem. Nem kaptam választ, de az bebizonyosodott, hogy barátaim nem Oroszlánszívű Richárd kései leszármazottai. Meghazudtolva azt a tézist, hogy a férfiak bátor védelmezők – kár, hogy ezen erények kivesztek egyes pasikból, az erőszakosság bezzeg nem –, rám szóltak, ne beszéljek hangosan, féltik az autójukat és nem szeretnék, ha a férfi idejönne. A lány miatt rajtam kívül senki sem aggódott. Végignéztük, ahogy a nő engedelmesen követi a férfit a lépcsőházukig, lesütött szemmel, mintha neki lenne szégyellnivalója. Amint kinyitotta az ajtót, a férfi durván belökte rajta.

Ekkor megkérdeztem az egyik "bátor" pasit – aki ügyvéd – mit tehetnék, ha segíteni szeretnék a lányon. Azt válaszolta, hogy felhívhatom a rendőrséget, de nem fognak kijönni és biztos lehetek benne, ha mégis megtennék, a lány tagadná, amit láttunk, nem tenne feljelentést. Elhallgattam és hazamentünk.

A történet azonban nem hagyott nyugodni, tehetetlennek éreztem magam és elgondolkodtatott, vajon mennyi erőszakot tűrünk el nap mint nap? Járókelőként az utcán; szomszédként felhangosítva a tévét, ha a mellettünk lévő lakásban üvöltenek; munkatársként, ha a kolléganőnk kék-zöld foltokkal jön be dolgozni. Vajon tudjuk-e, mit tehetnénk, de nem tesszük, mert félünk? Vagy eleve nem is bízunk abban, hogy tudnánk segíteni? Kell-e segítenünk, közbeavatkoznunk ilyen helyzetekben? Kinek a dolga és felelőssége az erőszak megállítása?

Megkérdeztem a Pécsi Rendőrkapitányság szóvivőjét, hogy a fenti esetben mit tehettem volna? Az alábbi választ kaptam:

A válaszból nekem úgy tűnik, mintha az éppen ügyeletes rendőr elbírálásán és hozzáállásán múlna, hogy kapunk-e segítséget vagy sem. Így, ha ő nem ítéli veszélyesnek a helyzetet, nem jönnek ki megfékezni az erőszakoskodót. Ennek ellenére próbáljunk meg segítséget kérni, lehet, hogy megmentünk egy életet.

Nem lehet elégszer leírni: itt az ideje, hogy mind a nők mind a férfiak  felismerjék, a párkapcsolatok válsága – ennek következménye az erőszak fokozódása is bizonyos helyzetekben – kitűnő alkalom a változásra. Azok a párkapcsolatok, amelyek a régi mintákra, azaz a férfi irányító – a fenti példában erőszakosan irányító – szerepére épülnek, nem tarthatóak fent tovább, hiszen nagyon sok szenvedést okoztak és okoznak még ma is. Nekünk, nőknek egyszerűen el kell engednünk az erőszakra hajlamos férfiakat és nem kötni több megalázó kompromisszumot azért, hogy párkapcsolatunk, házasságunk fennmaradhasson. Aki fél vagy nem hisz a saját erejében, kérjen segítséget! Családtól, barátoktól – amennyiben ők nem támogatóak, mert maguk is a régi minta szerint élnek –, akkor nőszervezetektől vagy önsegítő csoporttól. (Pécsett is van, akinek szükségét érzi, bátran írjon a szerkesztőségünknek a nevemre.) Országszerte vannak olyan női közösségek, ahol támogatást kaphatunk, csak keresni kell a lehetőséget és nem szabad feladni.

Járókelőként, barátként, munkatársként vagy szomszédként, amennyiben bántalmazást tapasztalunk – úgy gondolom – annyit tehetünk, hogy szavainkkal támogatást és bátorítást nyújtunk. Közönyösség helyett csak néhány kedves szó. Próbáljuk meg, hátha segít!

Első megjelenés: Pécsi Napilap