December 10-én fejeződött be a 16 Akciónap a nők elleni erőszak megszüntetéséért elnevezésű globális kampány, amelyet 1991 óta tartanak a világ számos országában. A kampány a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján, november 25-én veszi kezdetét (1960-ban e napon gyilkolták meg a Dominikai Köztársaságban a diktatúrát ellenző Mirabal nővéreket), és az emberi jogok világnapjáig, december 10-ig tart (1948-ban e napon fogadta el az ENSZ az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát). Idén számos tudatosságnövelő programmal nem először tartottuk meg a kampányt hazánkban is, azzal a fő követeléssel, hogy Magyarország végre ratifikálja, azaz iktassa törvénybe az Európa Tanács komplex intézkedéseket előíró áldozatvédelmi dokumentumát, az isztambuli egyezményt.

Az első akciónapon a Fővárosi Törvényszék épülete előtt szolidaritásunkat fejeztük ki a „lúgos támadásként” ismertté vált bűncselekmény sértettjével – a megszokotthoz képest nagyobb állampolgári és sajtójelenlét mellett. Egy nő nemi szervét maró anyaggal szét kellett roncsolni, azaz, a „barbár” idegen kultúrák szokásaihoz hasonló rémtettet kellett elkövetni ahhoz, hogy a közvélemény felébredjen a máskor tapasztalt fásultságából, és felháborodás bágyatag jeleit mutassa.

A másnapi Néma Tanúk felvonulás iránt már gyérebb volt az érdeklődés – holmi „átlagos” asszonyverés és -ölés ugyanis nem éri el sokak ingerküszöbét. Férje, volt férje, élettársa (aki már ült börtönben korábbi partnere megöléséért – idén több ilyen eset is volt!), volt barátja, visszautasított „udvarlója” leszúrta, halálra verte, megfojtotta, fél téglával agyonütötte… Vállvonogatás, semmi extra, sőt, ez még illeszkedik is népi hagyományainkhoz – ugye, milyen kedves és tanulságos A rest macska című mese, amelyben a férj jól elveri a házimunkától ódzkodó feleség hátára kötözött állatot? Mára sem változott sokat a szemlélet: a médiahatóság nyáron többek kérésére sem tartotta szükségesnek eljárás indítását, amikor a közszolgálati televízióban egy magát „betyárnak” kiadó kézműves viccből ostorral „elverte” a riporternőt, mert „nem főzött vacsorát”. Ami eddig kicsapta a biztosítékot, és következményeket vont maga után, az a kimondottan az idegen vagy csak felületesen ismert ember által elkövetett szexuális erőszak (gondoljunk a gólyatábori erőszakon való poénkodásra vagy a valóságshow-ban bemutatott erőszakoskodásra) – a családon belüli erőszakkal szemben még nem elég erős és széles körű itthon a tiltakozás. Ilyenkor kétfajta reakció a jellemző: az áldozathibáztatás és a relativizálás.

Az áldozathibáztatás nagyon praktikus, mert azzal a hamis meggyőződéssel ruházza fel az embert, hogy vele ez – mivel ő, legalábbis saját meggyőződése szerint, sokkal okosabb, körültekintőbb és (mintha ezen múlna!) figyelmesebb a párválasztásban, mint az áldozat – nem történhet meg. Ezt még gyakran szokás megtámogatni azzal a tévhittel, hogy családon belüli erőszak csak szegénységben élők közt és/vagy züllött, alkoholista, „rendezetten élni” nem akaró lumpenek közt fordul elő, sőt újabban olyan elképzeléssel is szembesültem, miszerint a kapcsolat formája (azaz együtt járásról, élettársi kapcsolatról vagy pedig házasságról van-e szó) a meghatározó. A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy az erőszak nem ismer vagyoni helyzetet, iskolázottságot, bőrszínt, politikai irányultságot, felekezeti hovatartozást, világnézetet vagy kapcsolati formát. Szisztematikusan csak egyetlen társadalmi különbséget ismer: a nemit. És ez az a szempont, ami a jelenlegi hazai politikai klímában, vélelmezett „családellenessége” miatt tabusítás alatt áll – holott valójában alig létezik családellenesebb jelenség a családon belüli erőszaknál.

Ha valaki nők elleni erőszakról mer megnyikkanni, átlag fél percen belül felbukkan valaki, aki szerint általában az emberek elleni erőszak ellen kell küzdeni – mintha a nők elleni erőszak középpontba állítása egyenlő lenne más áldozati csoportok bántalmazásának helyeslésével, és mintha egy, a problémával fokozottan érintett csoportot bűn lenne kiemelni. A legabszurdabb, ha egyenesen szexistának nevezik, aki merészel arra a tényre utalni, hogy nemzetközi felmérések szerint is (olyan országokban is, ahol bántalmazott férfiak is segítséget kérhetnek) az áldozatok 90-95 százaléka nő. Ha ettől jelentősen eltérő az arány, akkor általában kiderül, hogy azok az esetek is bekerültek a statisztikába, ahol az elkövető és az áldozat egyaránt férfi (pl. testvér vagy más rokon, azaz ami nem a párkapcsolati erőszak példája). Egy önjelölt online társadalomtudós (és itt meg is érkeztünk az imént említett relativizáláshoz) ennek fényében a férfi áldozatokra figyelmeztet – mintha attól, hogy vannak férfi áldozatok is, megszűnne a nők elleni erőszak, és mintha az, ha megpróbáljuk hitelteleníteni vagy széttrollkodni az olyan, nők elleni erőszakkal szemben fellépő rendezvényeket, mint a Néma Tanúk, az Angyalhír vagy az Egymilliárd Nő Ébredése, egy jottányit is segítene a férfi áldozatokon.

Lehet persze legyinteni, hogy nem a nethuszárok okoskodásait kell alapul venni, csakhogy e jelenségekre akadnak analóg példák a politika világából is. Tegye fel a kezét, aki tudja, mi az a CEDAW (kiejtve: szidó). Nem sokan szoktak ilyenkor jelentkezni, pedig az ENSZ Nők elleni diszkrimináció minden formájának eltörléséről szóló egyezménye 1982 óta érvényben van hazánkban (1982. évi 10. sz. tv.-erejű rendelet). Ennek értelmében időszakos jelentési kötelezettségünk van, a jelentések alapján ajánlásokat kapunk – legutóbb ez 2013-ban történt, de az akkori ajánlásokból szinte semmit nem sikerült betartani. (Hogy egy példát mondjak, hol van a nemek egyenlőségének beépítése a tananyagba?) Az CEDAW-szakértő Frances Raday májusi látogatása után gyorsan kiderült, hogy ő csak ellenség lehet – csakúgy, mint az áldozatvédő szakmai civil nőszervezetek (NANE, Patent, Keret Koalíció). Ennek mi lehet az oka? Talán az a feltevés, hogy „a férfi üt, a nő viszont lelkileg terrorizál”? Sajnos az sem igaz: ha így is lenne, az erőszak különböző formái nem „oltanák ki” egymást, azonban a pofonok nem a semmiből jönnek, hanem az önbecsülés lerombolása, azaz lelki, verbális erőszak előzi meg őket. Nincs itt semmiféle egyensúly. És ha kiderülne, hogy mégis van, az nem támasztana fel egyetlen halottat és nem forrasztana össze egyetlen csontot sem, azaz akkor sem lehetne megspórolni a szükséges intézkedések bevezetését.

Novák Katalin – amikor a Magyarul Balóval című műsor december 13-i adásában vitapartnerei a civilekkel való együttműködés hiányát kérték tőle számon – az Ökumenikus Segélyszervezetre hivatkozott, amely honlapján véletlenül sem szerepelnek a családon belüli erőszak nemi vonatkozásai. És ez a „baj” az Isztambuli Egyezménnyel: az, hogy nem hajlandó általánosításokkal elkenni a kapcsolati erőszak nem szerinti tendenciáit. E ponton borulhatnak egymás nyakába a döntéshozók és az interneten habzó szájjal férfigyűlöletet kiáltók: számukra nőkről (és nem legalább „asszonyokról”, „családanyákról”, esetleg „honleányokról”) beszélni már önmagában veszélyes és irritáló. Ahogyan az is, ha elszakadunk attól a feltételezéstől, hogy a nőpolitikának csak a „munka és család összeegyeztetésének” problémájával kell foglalkoznia, semmi egyébbel. Amikor a családon belüli erőszakra gyerekszülést gyógyírként javasoló Varga Istvánt azzal próbálta védeni egy nő frakciótársa, hogy „de hát mindig előreenged a liftben”, mi azt mondtuk, hölgyeké az elsőbbség, nőké a jog. A női jogokkal pedig az a baj, hogy túl messzire vezetnek az unokaszüléstől és a princípiumtól.

Értem én. Csak amíg a döntéshozók elvek miatt aggályoskodnak, a gyakorlatban hetente halnak meg nők – akiknek élete az Isztambuli Egyezményben foglaltak betartásával bizonyítottan megmenthető lenne. Kérdezem: mi a fontosabb?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.12.30.