Családirtások: miért?
2019. augusztusa: S. Levente Budán, a Zöldlomb utcában több késszúrással kivégezte élettársát, közös kisfiukat (4), valamint a család kutyáját. Végül saját magát. És előre szólt. Ha a nő el akarja hagyni, megöli.
2019. szeptembere: K. Ferenc (46) Andornaktályán könyörtelen kegyetlenséggel megölte volt feleségét és ötéves kislányát azon a napon, amikor a válás után ki kellett volna költöznie a házból. Korábban is agresszív volt, a kislányt időnként az utcán verte. A gyilkosságok után felakasztotta magát.
2019.decembere: H. Gábor (35), aki korábban egy kalapáccsal próbálta megölni feleségét, a börtönből való szabadulása után egy felügyelet nélküli láthatáson Győrben megfojtotta 13 éves lányát, 10 éves fiát, aztán felakasztotta magát. A legkisebb, hatéves kislányt életben hagyta.
2020. februárja: Tatabánya, Bánhida – a házaspár férfi tagja (40) összeveszett a feleségével, aki elhagyta a házat. Mire visszatért, az apa megölte a két fiukat (7 és 9 évesek voltak). A szomszéd hallotta a nő üvöltését, látta ahogy kirohan. Mire a rendőrök megérkeztek, az apa megölte magát.
Ezek csak az elmúlt hat hónap „eredményei”. Felfoghatatlan rettenet. Fagyott gyász, megkövült csend belül. Nincs rá magyarázat, az agyunk egyszerűen képtelen feldolgozni a rideg tényeket. És ahogy megrohannak az érzések (félelem, döbbenet, düh, fájdalom) úgy bukkan fel a kínzó kérdés: miért?!
Ki a felelős? Kinek kellett volna előre látni? Ki nem tette a dolgát? Egyértelmű válaszok látszólag nincsenek. De a minták mentén elindulhatunk. Először tisztázzuk a fogalmat. A családirtás nem „egyszerűen” nők elleni, vagy párkapcsolati/családon belüli erőszak, nem hirtelen felindulásból elkövetett bántalmazás, hanem előre eltervezett gyilkosság, aminek elsődleges célpontja a gyermek(ek). Az anya megölése csak az esetek egy részében történik meg, de az elkövető végül mindig öngyilkos lesz, vagy legalábbis megpróbálja.
A Zöldlomb utcai apa a barátai szerint “kétarcú volt”: hol nagyon kedves, aztán minden átmenet nélkül mogorva és rosszkedvű. Bár egy ismerős szerint mintacsaládként éltek, mások szerint viszont S. Levente játékfüggő volt, kapcsolatukat ráadásul a férfi féltékenysége is mérgezte. Az asszony a szakításon gondolkozott, amit az apa képtelen volt elfogadni.
K. Ferenctől a felesége elvált, a volt férjnek el kellett volna hagynia a közös házat. Korábban a család látszólag szépen élt, apuka imádta a lányát. Aztán többek között a férfi állítólagos féltékenysége és időnkénti agresszív kitörései miatt a viszonyuk megromlott, míg végül elváltak.
H. Gábor korábban már megpróbálta megölni a feleségét. Bár az apa rajongott a három gyerekért, a házaspár viszonya erősen megromlott, gyakoriak voltak veszekedések. Végül H. Gábor először egy kalapáccsal próbálta szétverni az asszony fejét, majd egy késsel megvagdosta. A súlyos-életveszélyes sérüléseket szenvedett nőt és a három gyereket a lakásban hagyva elmenekült. Börtönbüntetése letöltése alatt az asszony elvált tőle. Nagy valószínűséggel tettét a börtönben előre kitervelte.
És a legutóbbi eset: a 40 férfi és felesége összeveszett, a nő elrohant, magára hagyta a férjet és a gyerekeket. Mire visszaért, az apa megölte a két gyereket. Kivárta, amíg az anya hazaér, látta, láthatta az asszony fájdalmát, kétségbeesését, s csak ezután ölte meg magát. Az eddigi információk ellentmondásosak, de valószínűleg pszichiátriai kezelés alatt állt.
Ami közös ezekben a történetekben, az egyrészt a feleség/élettárs felé korábban már megnyilvánuló agresszió.
A féltékenység, a kapcsolattal, a nő szerepvállalásával kapcsolatos elégedetlenség gyakran torkollik a férfi részéről verbális, fizikai, lelki, vagy éppen gazdasági bántalmazásba, s ennek eredményeképp egyre gyakrabban döntenek a nők a menekülés (elhagyás, szakítás, válás) vagy az ezekkel való fenyegetés mellett. Ez a férfi számára olyan mély frusztrációt, dühöt, kudarcélményt jelent - hiszen még a nő elleni erőszak sem hozta meg a várt eredményt, a nő ezek ellenére is képes önállósítani magát -, ami életre hívja a legszörnyűbb érzést, a nő elleni gyűlöletet, végül teljesen beteges, értelmetlen bosszúra sarkallja.
A másik közös tényező a gyermekek tervezett kivégzése.
Ők azok az ártatlan, felesleges áldozatok, akik az elkövető szempontjából már egyáltalán nem számítanak, egyetlen értéket hordoznak csak az elkövetés pillanatában: hogy annak a másiknak, a gyűlölet tárgyának mindennél értékesebbek.
Jó kapcsolat, közösség, közös szerettek, viszály, megromló viszony, egyensúlyi állapot megbomlása, harcok, csatározások, elmérgesedő viszony, korábbi hatalmi helyzet megingása, vezető szerep látható gyengülése, a másik fél eltávolodása, függetlenedése, jelentős agresszió bevetése ellenére is alulmaradás, a veszteségérzés fokozódása, önbizalom megrendülése, kilátástalanság a korábbi (számára kedvező) állapot visszaállítása szempontjából. Tehetetlenség. A végső elkeseredés eredménye és fegyvere: gyűlölet és bosszú – azt hiszem, ezek a gyermekgyilkosságokhoz, majd öngyilkosságokhoz vezető utak állomásai.
Mintha egy terrorista, egy öngyilkos merénylő életrajzát látnánk. Széteső viszonyrendszer, a korábban elfogadott csoportok démonizálása, vélt erkölcsi/vallási felsőbbrendűség megingása, fegyveres harcok, vesztésre álló háborúk, a fokozódó agresszió ellenére kudarcok, elszigetelődés, hatáskör-vesztés, önbizalom összeroppanása, teljes kilátástalanság a sikerre. Tehetetlenség. S már meg is született a terrorista leglényege, a gyűlölet és bosszú.
Mert ne tévedjünk, annak az apának, aki fel tudja áldozni a gyermekeit az anya elleni bosszúhadjáratban, éppen annyit számítanak a saját vérei, mint egy öngyilkos merénylőnek az ártatlan vásárlók egy piacon (akik akár saját népe, vérei is lehetnek). Ezeknek az apáknak csak annyit számítanak ezek a gyerekek, amennyit az anyának érnek. Ahogyan a terrorista számára is az az értékes áldozat, aki a gyűlölete tárgyának igazán fáj.
De ezek az apák miért nem (vagy nem csak) a nők ellen lépnek fel?
Egyfelől, mert már próbálták, de hiába. (H. Gábor például majdnem sikerrel járt.) Másfelől, mert az anyák sokat kibírnak. Féltékenykedést, verést, ridegséget, megalázást. Valahogy mindezek ellenére sokszor képesek ellenállni, csöndben tűrni, vagy éppen hangosan sikítani, de végül sokan megpróbálnak megszökni. Elfutnak, válással, szakítással, feljelentéssel fenyegetnek, egyszerűen legyőzhetetlennek, megbilincselhetetlennek tűnnek a férfi megvalósult rémálmában. És ez az, ami végképp elviselhetetlen, ez a kiölhetetlen szabadság, a döntés szabadsága.
S ha már ezt nem lehet legyűrni, akkor marad a bosszú. Ám a bosszú furcsa dolog. Csak akkor ér valamit, ha a másik látja, megéli, és beleőrül a fájdalomba. Szinte biztos vagyok benne, hogy a megölt nők szemtanúi voltak a gyermekeik meggyilkolásának. Mert csakis így volt értelme.
Sokat írnak, beszélnek most arról, mit tehetett volna a gyámügy, a szociális támogató rendszer, a rendőrség, a börtönpszichológus, a szomszéd, a családtag… Mik voltak azok a jelek, amiből tudhattuk volna?
Bár ez a négy (és sok korábbi hasonlóan rettenetes) ügy sok mindenben hasonlít egymásra, mégis azt hiszem, a közvetlen megelőzhetőség szempontjában nagyon különbözőek. Ebbe most nem is mennék bele, sokan sokszor elemezték és fogják még elemezni ezeket a bűnügyeket kriminalisztikai és kriminológiai, pszichológiai, orvosi, és számos egyéb szempontból.
Hosszú távon viszont azon érdemes elgondolkodni: miért most szaporodtak el ezek a gyilkosságok?
Mi az összefüggés a világ változásai és családapák szörnyű családirtásai között? Mi az, ami ennyire kibillenti ezeket a férfiakat a legősibb, belénk égett ösztönök szabályrendszeréből, a saját vérük védelméből? Számomra nem kérdés, ezek a férfiak azt üzenik: Ti, nők, akik nem akartok már behódolni, akik azt hiszitek, felrúghatjátok a szabályokat, élhettek tőlem függetlenül, szabadon, választhattok másik párt, másik életet, most jól figyeljetek! Soha nem fogtok elszabadulni. Kiirtott gyermekeitek emléke örökre hozzám köt majd, soha nem menekülhettek, sem ezen a világon, sem sehol máshol. És hogy bosszúm tökéletes legyen, én most eltűnök. Soha nem tudjátok már megkérdezni, miért? Nem tudjátok az átkaitokat a fejemre szórni, nem tudtok bíróság elé állítani, szakértőkkel vizsgáltatni, börtönbe záratni, nem fogtok semmiféle magyarázatot kapni. És megbocsátani sem tudtok.
Nem hiszek abban, hogy ezek a férfiak megállíthatóak szigorodó szabályokkal. Ahogyan az öngyilkos merénylőket, úgy őket sem érdekli, ha a büntetési tételek szigorodnak, akár az életfogytiglan halálbüntetésre változik. Hiszen ők már nem lesznek ott. Nekik küldetéstudatuk van. Mint lángba borult felkiáltójel mutatnak vádlón gyűlöletük tárgyára, a felelősre, aki miatt minden elromlott. Földi törvények nem hatnak a bosszú angyalaira.
Akkor törődjünk bele? Semmiképp.
Sok helyen elkezdett már recsegni-ropogni a hagyományos társadalmi berendezkedés, a férfiuralom. Hogy vértelen lesz a harc, vagy a békességhez vezető utat ártatlan áldozatok holtteste szegélyezi, rajtunk nőkön és férfiakon múlik. Nekünk kell – a társunkkal együtt - olyan fiúkat nevelni, akik az óvodában a szerelmüknek nem a haját cibálják, akik sírhatnak, ha valami fáj, akiknek nem kell mindig erősnek lenni, akik tudnak egyenrangú kapcsolatban élni, akik elviselik a kudarcot, akiknek nem a hatalom és pénz az egyetlen értékmérőjük, akik toleránsak és képesek a problémákat megbeszélni. Akik képesek lemondani és elengedni, megtartani és teremteni. És olyan lányokat, akik számára ez lesz a természetes.
Megelőzés, oktatás, érzékenyítés, tudás. Ezekre fókuszálhatunk.
Addig pedig figyeljünk egymásra. Halljuk meg a félelmet, vegyük észre a fenyegető jeleket, ne higgyünk a felszínnek. Legyünk jelen. És követeljük az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, vagy/és olyan törvényi, illetve szakértői, támogatói hátteret, ami a jelenleginél hatékonyabb eszközökkel képes kezelni a családon belüli/párkapcsolati erőszakot. Mert a lassú változás ott (is) kezdődik. És mert vannak, akiket még meg lehetne állítani.
Figyeljünk egymásra.