Az ünnepelt bántalmazó művész, avagy hol van Ana Mendieta?
Az amerikai nőmozgalomban méltán kedvelt, kubai származású Ana Mendieta több mint kétszáz szobrot alkotott természetes anyagok felhasználásával. Ökofeminista művészete női test és természet, kultúra és erőszak viszonyát boncolgatta. 1981-ben ismerkedett meg Carl Andréval, akivel négy évvel később házasságot kötött. A férjet nyomasztotta felesége növekvő népszerűsége, riválist látott benne, és több versében – a Mendieta halála előtti hetekben is! – megfogalmazta a vágyát, hogy kilökje őt az ablakon. 1985. szeptember 8-án a szomszédok hangos veszekedést, majd „ne, ne, ne!” kiáltást hallottak. A 911-et tárcsázó férj –arcán és karján friss karmolásnyomokkal – azt állította, hogy Mendieta öngyilkos lett, ám összefüggéstelenül, önmagának is többször ellentmondva adta elő az állítólagos történteket. A gyilkosság vádja alól mindezek ellenére felmentették, a nőket egyébként is előszeretettel marginalizáló művésztársadalom pedig nagyvonalúan felejtene – csakhogy ezek a folyton kellemetlenkedő feministák (milyen kár, hogy léteznek és hangjuk van!) nem hagyják.
Az előző években is több csoport rendezett – alkalmanként vérrel, hullazsákokkal és állati belsőségekkel nyomatékosított – tiltakozást Andre kiállításainak helyszínén. Ezúttal a dühöt tovább fokozta, hogy az önnön vélt progresszív mivoltát előszeretettel hangoztató Tate Modern Mendieta több munkájának birtokában van, ám azokat – a színesbőrű nő művészt elnémító gyilkos cinkosává válva! – nem állítja ki.
„NEM FOGUNK NÉMÁN PIHENNI AZ ARCHÍVUMOTOKBAN
NEM HAGYJUK, HOGY ELVEGYÉTEK AZ ÉLETÜNKET
NEM FOGUNK GYILKOSOKAT TÁMOGATNI
FEL KELL EMELNÜK A HANGUNKAT AZOKÉRT, AKIKET NEM HALL SENKI
NEM HAGYJUK ANNYIBAN A A NŐK ELTŰNÉSE MIATTI KÖZÖNYT
HOL VAN ANA MENDIETA”
– állt az esemény meghívójában.
A szórólapokat osztogató, kiabáló tiltakozók („NEM KIESTEM, HANEM KILÖKTEK!”), kezükben „CARL ANDRE MEGÖLTE ANA MENDIETÁT!” feliratú transzparensekkel megpróbálták elzárni a főbejáratot, ám a biztonságiaknak sikerült áttörniük az élőláncot. Az aktivisták ekkor az ablakokhoz nyomultak, és Mendieta egy művét imitálva (Glass on Body Imprints) az üvegtáblához nyomták testüket-arcukat. Sikerrel jártak: a kiállítás gyanútlan látogatói kíváncsiak lettek a tiltakozás okára, megdöbbenve értesültek Mendieta történetéről, és szolidaritásukat kifejezve a róla szóló szórólapokat Andre művei köré helyezték.
Később beszédek hangzottak el az épület előtt, megemlékezve mindazokról, akik nem élték túl az erőszakot. A felszólalók kitértek olyan, a közvéleményt jelenleg foglalkoztató esetekre is, mint a feleségbántalmazó Johnny Deppé illetve a nemi erőszakot elkövető Brock Turneré.
Robert Katz oknyomozó újságíró könyvéból (Naked by the Window) kiderül, hogy az Andrét hangosan védelmező barátokat, művésztársakat vajmi kevéssé érdekelte, hogy Andre tényleg megölte-e Mendietát. Természetesen „sajnálatosnak” tartották a nő halálát, de az igazi tragédia az lett volna számukra, ha Andre karrierje megszakad – így igyekeztek azt a nő holttestén is átgázolva megakadályozni.
Pedig az ilyen esetekben nem arról van szó, hogy egy tehetséges művész (sportoló, orvos, politikus, stb.) mellesleg elkövetett egy véletlen botlást, hanem arról, hogy egy agresszív bántalmazó mellesleg tud szobrokat készíteni (úszni, stb.). Rangsoroljunk.