Nem mindegy, mi vár rá aznap. Ez fontos. A „nincs egy göncöm se”, panasz, amelytől a legtürelmesebb férfi is hidegrázást kap egy idő után, leginkább az aznapi elvárásokra vonatkozik. A nő, hogy felölthesse aznapi szerepét, mint egy valódi színésznek, jelmezre is szüksége van, akár tetszik, akár nem.

Bár a médiától a kedvesig a legfontosabb elvárás, hogy mindig legyen önmaga. Ezt nem gondolják komolyan. Biztos, hogy nem, mert ez az „önmaga”, csupán annyit takar, hogy tűnjön természetesnek az elvárásoknak való megfelelés. Legyen természetes, az hogy csinos, jókedvű, szerény, jó ízlésű, tele van energiával , emancipált, nem emancipált és nem növeszt szőrt illetlen helyeken. Persze az csak természetes, hogy egy nagybetűs nőnek ez jelenti az „önmagát”. Ezeknek az alapelvárásoknak a teljesítése szinte teljesen összeforrt a női jellemmel, mint egy kódolt program, amelyet a társadalom és a gondos nevelés pötyögött be.

A női létformát mindig a dolgok tökéletesítésének vágya és az elvárások hajtották előre, vagy hátra – végülis mindegy, a lényeg, hogy mozgásban, lendületben maradjon. (Szerintem mindenki tudja, milyen egy lendületét vesztett nő, aki egyedül ül a tévé előtt beleélve magát egy szappanoperába, miközben a nassolás öröme járja át beszűkült-beszürkült lelkét és szőrös a hónalja.)

Szóval a lendület… Vannak napok, amikor a sok elvárás egyszerre zúdul, egy kapkodós kora reggelen, vagy egy fontos esti megjelenés előtti órában a nő nyakába. A sokk első hatása, hogy nem találja jelmezét, vagy hirtelen már egyiket sem tartja megfelelőnek az aktuális szerephez. És akkor rájön, hogy „nincs egy rongy sem, amit felvehetne”, még akkor sem, ha ruhái egy egész szobát megtöltenek. Ha az álszent társadalom a gúnyos megjegyzések helyett ilyenkor inkább tükröt tartana maga elé, akkor látná, hogy nem a ruhák száma aggasztja a nőt, hanem éppen a társadalom által gerjesztett megfelelési kényszer fojtogatása. Fulladás közeli állapotban pedig nehéz öltözködni. (A társadalomnak természetesen a nő is része, így számára is fontos a valóságot nem elhazudó tükör.) 

Amikor öltözik, akkor tulajdonképpen alkot. Alkot egy tükörképet, melynek gondosan ügyel minden részletére. Figyel a forma, az anyag és a szín harmóniájára. Hát mi ez, ha nem művészet? És, igen, néha minden művész hisztis egy kicsit. Érdemes tiszteletben tartani, és örülni, hogy nem egy olyan nőt kell kézen fogni, aki úgy néz ki, mintha ráborult volna egy ruhásszekrény, és jól fejbe vágta volna őt is meg a stílusérzékét.

Egyébként meg, minden tiszteletem a türelmes férfié, aki ezt belátja és nem engedi az öltöző-művészt az elvárásdömping során túlzásokba esni. Mert végülis, pillanatnyilag ő az, aki ott van akkor is, amikor ez a rigolyás színész leveszi a gondosan összeállított jelmezt, és az elvárások leple alatt látja és ismeri annak őszinte, valóságos meztelenségét.