John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (ford. Miszoglád Gábor, Szeged: Könyvmolyképző, 2009)

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (ford. Miszoglád Gábor, Szeged: Könyvmolyképző, 2009)

január 27, 2012 - 19:58
Magányos kamasz, aki más, mint a többi, találkozik egy vámpírral, aki megváltoztatja az életét… A szokásos, lassan sablonossá váló minta végülis adott, mégsem az Alkonyat vagy a Vámpírnaplók formájában. 16-os karika díszeleg a hátlapon, de lehetne inkább 18-as, és ezt kéretik komolyan is venni.
Magányos kamasz, aki más, mint a többi, találkozik egy vámpírral, aki megváltoztatja az életét… A szokásos, lassan sablonossá váló minta végülis adott, mégsem az Alkonyat vagy a Vámpírnaplók formájában. 16-os karika díszeleg a hátlapon, de lehetne inkább 18-as, és ezt kéretik komolyan is venni. (Azon túl sem ajánlott gyenge idegzetűeknek és érzékeny gyomrúaknak, ahogyan jelen ismertető tovább olvasása sem!)
 
Ez nem egy romantikus regény, és a legkevésbé sem jó hangulatú. Sőt, a többi Vörös Pöttyös sorából igencsak kilógó könyv befejezése után (csodálkoztam is, hogy éppen ebben a sorozatban adták ki!) azon gondolkodtam, Lindqvist betegebb-e vagy (a magyarul még meg nem jelent) amerikai ex-goth ikon, Poppy Z. Brite. A Hívj be c. regényt végigolvastam anélkül, hogy egyszer is be akartam volna csukni a könyvet az undortól, így talán továbbra is PZB „nyer”. Nem mintha a svéd író műve nem váltott volna ki esetenként kifejezett viszolygást – de a beteg részek javára legyen mondva, hogy egyszer sem éreztem őket céltalannak. A könyvre csak a személyes ízlésbeli preferenciáim miatt adok 90%-ot, és nem 100%-at, egyébiránt kiválóan megírt műről van szó.   
A gótika fenségtől, díszektől, emelkedettségtől megfosztott, groteszkbe fordult formájával szembesülünk. Ennek az irányzatnak az elődje az amerikai déli gótikában található, csak itt most lepusztult kisvárosok helyett lepusztult lakótelepre: a Blackeberg nevű stockholmi városrészbe költözött a sivárság. A hely olyannyira racionális, hogy sem számottevő múltja, sem legendái nincsenek, sőt, még temploma sem.
Tízezer bevándorló, s egy szál templom se.
Bizonyság a színhely korszerűségéről, racionalitásáról? Arról, hogy az ember megszabadult a történelem kísérteteitől és retteneteitől.
Ez részben megmagyarázza, miért ért mindenkit ennyire készületlenül az egész.
Szürke panelházak, ócska játszóterek, tisztesen szegény polgárok, széthulló családok kallódó, esetenként lopó, seftelő, szipuzó, vagy éppen kövér társukat bántalmazó gyerekei, kitörésről ábrándozó, cselekedni gyáva, ártalmatlan, a szovjet tengeralattjáróktól félő (1981-ben járunk) alkoholisták a kínai büféjében és karikatúráin, kórház, ahol tiszta, rendes, szigorú környezetben, művirágok között, szép diszkréten, fegyelmezetten halnak az emberek, ahogy elvárják tőlük – ez a helyszín, melynek dekadenciája a legkevésbé sem elegáns, túlságosan alantasnak tűnik egy vámpír megjelenéséhez.

Csakhogy vámpírunk is igen alantas – a -i kifinimult Übermensch helyett koszos, büdös, bestiális Untermensch, a gyenge, védtelen kislány álarcában. Vércsapoló emberszolgája, a taszító, pedofil Hákan egyre kevésbé bizonyul hasznosnak „szerelme” számára – végül nyomorultul el is pusztul. Azaz – ez a baj –, nem pusztul, ám élőhalott állapota, melynek során további áldozatokat szed, a legkevésbé sem emelkedett. nél olvashatunk hasonló, extrém halhatatlanságról, de az, ahogyan Lindqvistnél a szétsavazott, a vámpír által lecsapolt, majd több emeletnyi zuhanás után a betonon összezúzódott, és a hullaházba szállított húscsomó ragaszkodik, arc nélkül, megvakítva, ám, Eli gyermektestének gondolatára rendületlenül álló farokkal nyomorult „életéhez”, talán a legvisszataszítóbb a műfajban. (Megj.: a film igen gyorsan, a könyvhöz képest kegyesen gyorsan végzett a karakterrel.) Halála, azaz magát csökönyösen halogató halála éppoly gyomorforgató, mint szánalmas élete és ferde hajlama.

Eli – ha ő egy gondolkodó lény volna, azt mondanám, utánpótlás szerzése céljából –összebarátkozik a kiközösített, megalázott, magányos Oscarral, aki kénytelen szembesülni a felismeréssel, hogy a furcsa, ám egyre szimpatikusabb  szomszéd kislány nem ember, hanem vámpír, nem gyerek, hanem kétszáz évesnél is idősebb matuzsálem, és nem lány, hanem fiú, ráadásul, a döbbenetet megkoronázandó, még az sem, hanem kasztrált, nemtelen lény. Oskarnak utóbbit a legnehezebb megemésztenie, de végül túlteszi magát rajta. Az új kapcsolat erővel ruházza fel, immár nem a fát szurkálja a naiv-gyermeki mágikus világképben ringatózva, helyébe képzelve kínzóját, hanem közvetlenül vissza mer ütni Jonny-nak, túl nagyot is. Lényegében ez vezet a film záró kockáin különösen bizarr esztétikával megjelenített tragikus végkifejlethez, a medencében lebegő letépett fejekhez.

Az erkölcsi relativizmus kérdése hasonlóképpen jelenik meg, mint a Legenda vagyok c. műben: azaz, itt is felvetül a kérdés – és a gótikus műfajnak megfelelően nem éppen optimista emberkép formájában! –, hogy milyen arányban tartja vissza az embereket a bűntől a saját meggyőződésük, illetve a törvény ereje, a lebukás veszélye.

– Én... nem ölök embereket.
– Nem. De szeretnél. Ha tudnál. És valóságosan megölnéd őket, ha arra lenne szükség.
– Mert gyűlölöm őket. És ez óriási...
– ...különbség. Gondolod?
– Igen...?  
– Ha megúszhatnád. Ha csak úgy megtörténne. Ha azt kérhetnéd, hogy haljanak meg, és ők meghalnának. Akkor se tennéd meg?
– ...de igen.
– Igen. És ha a kívánságod, a kedved szerint menne végbe. Bosszúból. Én azért csinálom, mert muszáj. Nem tehetek mást.
– De csak azért, mert bántanak, cukkolnak, csak azért, mert...
– Mert élni akarsz. Akárcsak én.

 

Eli szavaiban van valami, és ezt Oscar is tudja: megismerkedésük előtt gyilkosságokról szóló hírek képeit ragasztgatta gondosan egy albumba, és magányos szerepjátékai során azonosult is az elkövetőkkel. Ő, a tehetetlen áldozat, akit rendszeresen vertek, Röfinek gúnyoltak, aláztak, és visítania kellett, mint a malacnak, irigyeli ezeket a bűnözőket, mert - gonoszságuknál fogva - hatalmuk van.

Persze az „igazsághozó” vámpír, aki e zavaró kérdéseket megfogalmazza, maga sem az erkölcsiség mintaképe, nem önzetlenül siet a komoly életveszélyben forgó Oscar segítségére. Nagyon is szüksége van rá, hogy tovább hosszabbítsa parazita életét, melynek korábbi szakaszairól néhány, csók által indukált látomáson kívül nem sokat tudunk meg. A műfaj mai megjelenési formáihoz képest szokatlan módon a vámpirizmusnak itt nincs koncepciója, jelentése, története, mitológiába, vallásba vagy történelembe ágyazott eredete, és ebből a gyerekvámpírból, Claudiával ellentétben, nem csak a vonzerő hiányzik, de az önreflexió igénye is. Nem keresi a magához hasonlókat, nem mereng a létformájáról, nem gyötri lelkiismeretfurdalás, nem kérdez a miértekre, csak állatias ösztönét követve él bele a vakvilágba, torzítva ugyan, mégis – és emiatt nem is volt zavaró számomra a faj történeti kidolgozatlansága – tükrözve azon emberek életének sivár értelmetlenségét, akik közt megjelent, és akiket megtizedelve, felbolygatva maga mögött hagy.
 
U. I. Lindqvist  későbbi novelláskötetében epilógust írt a regényhez, melyben tagadja azt az értelmezést, miszerint  Elinek csak szolgaként volt Oscarra szüksége.
 

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Fay Weldon: A nőstényördög (1983) – szatírikus regény

augusztus 29, 2011 - 11:01

1989-ben – jelentős átalakításokkal! – megfilmesítették, 1990-ben Szuhay-Havas Ervin fordításában megjelent magyarul is (Budapest: Vénusz Könyvek). Akinek elege van a szirupból, csöpögésből, a nemi sztereotípiákból, az elomló, önalárendelő női figurákból, és szeretne egy ironikus, húsbavágó, helyenként igencsak morbid és meghökkentő művet olvasni, vágjon bele bátran!

„Könny, kacagás, izgalom, az égvilágon minden…” Angela Carter. Esték a cirkuszban. Budapest: Magvető, 2011. Ford. Bényei Tamás

november 13, 2011 - 15:25

Érthetetlen, hogy a nemzetközi elismertségnek örvendő, számtalan nyelvre lefordított, és az angol nyelvterületen mára már klasszikusként számontartott írónő tollából ezidáig magyar nyelven csak egyetlen novelláskötete, A Kínkamra és más történetek látott napvilágot még 1992-ben, az Európa Zsebkönyvtár jóvoltából.

Mi a felnőttség? – Identitáskeresés és a nőiséghez való viszony alakulása Carson McCullers Az esküvői vendég (1948) c. regényében

szeptember 17, 2010 - 12:36

A cselekményben nem túl fordulatos, inkább a főszereplő gondolataiba betekintést engedő mű a tizenkét éves Frankie-ről szól, aki a nyarat a városban egyedül kószálva, vagy otthon, az afro-amerikai szakácsnővel, Berenice-szel, és hatéves unokatestvérével, John Henry-vel kártyázva, beszélgetve tölti. Jól érzi magát velük, de elvágyódik, és ez az elvágyódás párhuzamban áll önmaga, saját identitása keresésével. Akárcsak a „Magányos vadász a szív” hősnője, Mick, ő is túl magas kortársaihoz képest, és „fiús” külsejű: