A következő történt: anyák napja előtt pár nappal az Üvegplafon a Facebook-oldalára „Anya nemcsak anya” felvezetővel feltett egy képet a következő szöveggel: „Anyuka helyett a keresztnevem … (saját név). Szülés után is ezt használom.” Ezt a képet Bősz Anett a saját oldalán tovább osztotta, mire – az egyet nem értés kulturáltabb kifejezésmódjai mellett – gyűlölködő kommentek áradata zúdult rá. A hozzászólók más válogatott szitkok mellett többek közt azt is kívánták, hogy a fiatal politikusnőnek sose legyen gyereke – de olyan is akadt, aki, csak úgy a hagyományos értékek nevében, méhkivételt vagy öngyilkosságot javasolt. Ekkora indulatokat kelt, ha egy nő hangsúlyozni szeretné, hogy a gyermekválallás után sem kizárólag anya, hanem megmarad önálló személynek is? Ez lett volna ugyanis a hányatott sorsú kép eredeti, a készítők által is megerősített üzenete.

Mivel legtöbbünk számára az „anya” szó jelentős érzelmi töltettel bír, nagyon könnyen boszorkányüldözést von a fejére az, aki az anyaságról merészel nemcsak „az önmegvalósítás legmagasabb minőségeként”, az odaadás és az önfeláldozás szirupos terminusai alapján, hanem a felmerülő nehézségek, vagy egyáltalán, eszmék helyett gyakorlati szempontok mentén is beszélni. A képviselőnőt lejárató sajtóorgánumok nem vették a fáradságot, hogy kontextusban értelmezzék a szöveget, amely egy több képből álló kampány része volt, és amelyet anyák napján a Szent István parkban egy 22 méter hosszú, „Anyaforradalom” feliratú molinón a járókelők (messze nem csak égetnivaló liberálisok meg vérfeministák) követelései egészítettek ki.

Utóbbiak korántsem álltak meg ott, hogy a legjobb esetben is „first world problem”-nek titulált, orvosok, tanárok, hivatalnokok általi „leanyukázást” kikérjék maguknak. Az online kampány sem, amely az anyák kimerültségére, magára hagyottságára, a velük szemben támasztott irreális elvárásokra és szülői kompetenciájuk folyamatos és indokolatlan megkérdőjelezésére igyekezett felhívni a figyelmet. Az offline esemény résztvevői, akik a molinóra írtak, többnyire az atipikus foglalkoztatási formákat (kevéssé a részmunkaidőt, inkább a rugalmas munkaidőt vagy a home office-t), az emberi méltóságot tiszteletben tartó szülészeti ellátást, a korszerű tudományos ismeretekkel rendelkező védőnőket hiányolták, de volt, aki csak annyit mondott: „Aludni szeretnék!” Szerepelt az akadálymentes közlekedés, a tiszta közvécék és a nyári gyermekfelügyelet igénye is. Mások a több bölcsődei férőhelyet vagy a családi pótlék megduplázását tartanák fontosnak (a családi pótlék összege tíz éve nem emelkedett). Egy résztvevő csak szóban mondta el nekem, hogy tapasztalatai szerint az egészségügy nincs felkészülve a harminc feletti anyákra, azaz egyelőre nem sikerült követnie a társadalmi változásokat. További probléma, hogy a gyermekmegőrző intézmények nyitvatartási ideje nem igazodik a munkaidőhöz. Többen gondoltak a hátrányos helyzetű anyákra is: szorgalmazták  törvényellenes (szegénység miatti) „védelembe vétel” megszüntetését, az egyedüllálló szülők kiemelt támogatását, valamint a bántalmazott anyák hatékony védelmét. Merem feltételezni, hogy ezen követelések nagy részével még az anyagyűlöletet kiáltók is egyetértenek.

Az a kérdés, hogy elfogadható-e, ha egy hivatalos személy, szakember „anyukának” szólítja-e azt a nőt, akit ő csak a gyerekén keresztül, de nyilván nem informális kontextusban ismer, már megosztóbbnak bizonyult. Vannak anyák, akik nem veszik jó néven, ha az orvos, az ápoló, a tanár, a hivatalnok stb. – akiknek ők értelemszerűen nem anyukái – így szólítja őket a nevük helyett. Akik ezt nehezményezik, azok ezt a modort a hierarchikus szemlélettel, pl. a „Kovács úr” vs. „Gizike” modoroskodással, vagy az idős betegek „néni/bácsi” megszólításával társítják. Ellenérvek erre, hogy sokakat az ilyen megnyilvánulások a bennük foglalt hatalmi viszonyok kifejeződése ellenére sem zavarnak, több nő elmondta, kimondottan örült, amikor szülés után „anyuka” megszólítással adták kezébe a csecsemőjét. Ami a nagyobb gyerekek szüleit illeti, ők sokszor már annak is örülnek, ha a szóban forgó szakemberek legalább a gyerekük nevét megjegyzik. Ha elfogadjuk, hogy nehéz lenne még az anyukák nevét is memorizáltatni, további tanakodásra ad okot, hogy akkor mi legyen helyette – az „uram”, „asszonyom” típusú megszólítások egyelőre kevésbé terjedtek el a magyar nyelvben. Mégsem ezek az érvek kerülnek elő jellemzően (ezekről még lehetne is értelmes vitát folytatni), hanem, a kontextus figyelmen kívül hagyásával, a szentségtörés kiáltása.

Ami a kormánysajtó nem tudott (vagy inkább nem akart?) megérteni: senki sem szorgalmaz vagy szorgalmazott olyat, hogy a gyerek ne szólíthassa anyának az anyukáját.

A hazai sajtóban időnként futnak egy kört a külföldön megjelenő, „szülő1” és „szülő 2”-re vonatkozó elképzelések (legutóbb március végén Franciaországból röppent fel ilyen hír). Azonban, egyrészt, arról, hogy ez jó ötlet-e (és nem pl. inkább rugalmasabbá kellene-e tenni a kategóriarendszert az indokolt esetekben), LMBT közegben sincs konszenzus. Másrészt, ezek a felvetések mindenképpen kizárólag az adminisztrációra vonatkoznak, soha nem arra, hogy a gyerekek miként szólítsák a szüleiket, vagy a szülők miként hivatkozzanak saját magukra. 

Magyarországon viszont az LMBT emberek annál jóval súlyosabb jogi és szociális problémákkal küszködnek, mint hogy idejük vagy kedvük lenne a nyelv gendersemlegesítése mellett kampányolni. Ott van például a leszbikus szülők által nevelt gyerekek jogi helyzetének rendezése (ha a konzervatívok a fejük tetejére állnak is, akkor is élnek hazánkban is ilyen családok). A társanyának ugyanis jelenleg jogilag semmi köze a saját maga által is nevelt gyerekhez (akkor sem, ha közösen vállalták, és nem a partnere hozta a kapcsolatba), ami abban az esetben, ha a szülőanyával történik valami, komoly problémát jelenthet. A kormánysajtó belerángatta a vitába a genderpánik keltéséhez elengedhetetlennek bizonyuló bűnbakokat, a transzneműeket is, akik energiáit pedig felforgató törekvések helyett itthon inkább az köti le, hogy az erősen előítéletes környezetben élelemhez, lakhatáshoz és munkához jussanak.

De hát, összességében miért is akadtam fenn ennyire azon a nem túl meglepő tényen, hogy sokan nem tudnak szöveget értelmezni? Azért, mert a családon belüli erőszak áldozatainak megfelelő védelmet biztosító Isztambuli Egyezmény hazai elkaszálása is hasonló mechanizmus alapján történt. Ragadj ki a kontextusból egy potenciálisan félreérthető kifejezést vagy mondatot, azon is még csavarj egyet, és az eltorzított képpel ordítsd tele az internetet. És persze, ez is nagyon fontos, küldd a trolljaidat bevetésre. Elvégre akkor sosem merülnek fel szentségtörési problémák, ha liberálisokat kell anyázni.