Pesti nő a századfordulón. Nőkérdés: feminin vagy feminista

„A nő, kinek maga a természet rendelt kenyérkeresőt és védőt a sors csapásai ellen, e gyönge nő, ki nincs küzdelemre teremtve, kénytelen önmaga kenyerét megkeresni. És ez szomorú jele az időknek. Azelőtt erre nem volt eset, vagy nagyon ritkán, de ma, midőn az egglegénység csúnya kultuszát maga a megélhetés nehézsége tette divatossá, midőn a leány hiába várja a kérőt, a férjet, kénytelen maga megkeresni a kenyerét, és ezért lépnek oly sokan nőtanítói pályára" – írta a Magyar Háziasszony, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyletének hivatalos lapja 1884 novemberében.

A nők számára még a múlt században is a legfontosabb társadalmi feladat a férjhezmenetel volt. Amikor a Magyar Bazár című divatlap beszámolt arról, hogy 1866. február 27-én Berlinben megalapították a nők „keresetképességét" elősegítő egyletet, szükségesnek tartotta megjegyezni: „Ha minden leány elérné rendeltetése célját, azaz férjhez mehetne, természetesen felesleges lenne ez eszmével foglalkozni." Ám a kiegyezés körüli évek ipari átalakulásával párhuzamosan átalakultak a családok is, mindinkább általánossá vált a kisebb családi egység (férj, feleség, gyerekek). Korábban sem ment férjhez minden középosztálybeli nő, de a rokonok képesek voltak eltartani őket. Majdnem minden családban élt néhány vénlány, akik elsősorban a háztartás vezetésében szorgoskodtak, s sokszor többet dolgoztak a cselédeknél is. Társadalmi státusukat azonban megtartották, nem estek ki eredeti közegükből, mint azok az eltartó nélkül maradt özvegyek vagy leányok, akik – egyéb képzettség híján – cselédnek, háztartásvezetőnek, társalkodónőnek vagy nevelőnőnek mentek.

A gazdasági változások miatt sürgetően jelentkezett a nők képzésének, továbbképzésének igénye, amely azonban éles társadalmi ellenállásba ütközött. A leggyakoribb ellenérv az volt, hogy a nők másodrendűsége „történelmi tény":

„Tegyük fel, hogy együtt dolgoztak édenükben egy kis ideig, alig ismervén, hogy kettőjük közül melyik a más a lét első édes egységében. S azután eljött az idő, midőn a férfi egyedül ment ki munkájára, s a nő gyengeségének szentségében (sic!) otthon maradt. S midőn amaz visszatért, hogy lehetett volna ez másképp, mint hogy az, akiért dolgozott egész napon keresztül, őt a szolgálat készségével fogadja, házi gondoskodással, hálás kisebbítésével önmagának és felemelésével a férjnek? … Ettől a pillanattól fogva nem kell-e az egyenlőségnek megszűnnie, mint annyi számtalan értelmetlen követelésnek?"

(Vasárnapi Újság, 1870)

Ugyancsak a korra jellemző érvelés szerint azért nem dolgozhat a nő, mert ha férjhez megy, a kettős kötelesség kimerítené, „gyermekei elgyöngülve jönnének világra, s karjai közt halnának meg". Elterjedt vélekedés volt az is, hogy a nők egyszerűen alkalmatlanok a szellemi munkavégzésre. Agytérfogatuk kisebb a férfiakénál, s a tanulás oly megerőltető lenne számukra, hogy tönkremenne az egészségük, de legfőképpen az idegrendszerük.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy csupán a középosztálybeli nőket „óvták" a munkavégzéstől. A mezőkön robotoló, kicsinyüket a hátukhoz kötöző parasztasszonyokat vagy a bányák mélyén embertelen, nehéz munkát végző nőket korántsem féltették. Az egészségre káros munkahelyeken is főként nőket vagy gyermekeket foglalkoztattak, ami ellen csak azért protestáltak a férfiak, mert a szerencsétlenek feleannyi bért kaptak, mint a férfiak. „Szívesebben élek, akáhogyan is néhány esztendeig, mint hogy azonnal éhen haljak" – válaszolta egy ólomgyári munkásnő arra a kérdésre, hogy miért dolgozik az egészséget károsító munkahelyen.

A jómódú középosztálybeli hölgyek közül is számosan dolgoztak. Férjük, apjuk halála után kitűnően kormányozták a földbirtokot, igazgatták a gyárat, üzletet, műhelyt. A statisztikai adatok szerint már a nyolcvanas években is feltűnően sok cég tulajdonosa volt nő, sőt sok helyütt cégvezetőként is ők szerepeltek. Az ilyen, szükségből folytatott tevékenységet a társadalom mint kényszerítő tényezőt még elfogadta, Azt a lehetőséget azonban, hogy középosztálybeli nők szabad elhatározásukból végezzenek valamilyen munkát, netán érettségizzenek, sőt egyetemre járhassanak, a közgondolkodás elvetette. Lassan, lépésről lépésre mégis kénytelenek voltak beletörődni a nők foglalkoztatásának tényébe.

Veres Pálné Beniczky Hermin 1868-ban azért alakította meg a Nőképző Egyesületet, „mely nemünknél a tudományok megkedveltetését eszközölné, hogy eltartó nélkül maradt nőtársain segítsen. A leányok ugyanis a hagyományos intézeti nevelés folyamán csak háztartási ismereteket, kevés francia nyelvet, zongorát, kézimunkázást, festegetést tanultak, s ez a munkavállaláshoz édeskevésnek bizonyult. Az egyesület szorgalmazta a „nők számára egy országos női főtanoda országos költségen való felállítását is". Erre azonban 1875-ig várni kellett, amikor is Trefort Ágoston állami felsőbb leányiskolákat hozott létre. Viszont 1870-ben Nőiparegyletet alapítottak a pénzkeresetre szoruló magányos nők számára, hogy kézimunkájukat eladják, vagy valamilyen módon foglalkoztassák őket. 1873-ban már Nőipariskola is működött, ahol a leányokat különböző mesterségekre – hímzés, varrás, szabás, művirágkészítés – tanították. Itt középosztálybeli lányokat képeztek – hiszen munkáslányok már régóta dolgoztak ilyen területen.

Az értelmiségi pályák közül először az oktatás nyílt meg a nők előtt: „A tapasztalás is azt bizonyítja, hogy a nők elemi oktatásra nagy sikerrel alkalmazhatók" – nyilatkozta Tisza Kálmán 1871-ben abból az alkalomból, hogy három női tanítóképezdét állított fel. De elhelyezkedhettek a nők postáskisasszonyként és hivatalnokként is – bár ez utóbbi volt talán a legnehezebb. Például Illésy Györgyné Ember Lina azon kérelme, hogy a képviselőház alkalmazza őt gyorsíróként, parázs vitát eredményezett 1870 őszén a T. Házban. Somssich Pál házelnök ki is jelentette: „Míg én elnök leszek, addig asszony ebbe a terembe nem teszi be a lábát." A haza bölcse, Deák Ferenc viszont azon a véleményen volt, hogy „olyan egyént, aki valamit tud, és tudását érvényesíteni akarja, csupán azért, mert nő, elutasítani nem lehet." Hatására az országgyűlés megszavazta, hogy Illésyné alkalmazását elvben nem ellenzi. A gyakorlatban azonban a bátor hölgyet mégsem az országgyűlés, hanem a törvényszék foglalkoztatta. Az ellenállás azonban megtört, s egyre több tisztviselőnő kapott munkát. Elsőként 1860-ban az Egyesült Államokban engedélyezték a nők felsőfokú képzését.

Európában Svájc nyitotta meg először az egyetemek kapuit a nők előtt. Itt végzett egyébként az első magyar orvosnő, Hugonnay Vilma is. Ferenc József császár 1896-ban engedélyezte, hogy nők is látogathassák a magyar egyetemek bölcsészeti és orvosi fakultásait. A Nőképző Egylet szervezésében pedig 1896. október 2-án megnyílt az első leánygimnázium is. Érettségit előzőleg magántanulóként szerezhettek az okosodni vágyó lányok.

A gazdasági kényszer a nők továbbtanulását és munkavállalását tehát lassan elfogadhatóvá tette. A politikai jogok követelése azonban az 1890-es évek elején is nagy ellenállásba ütközött. A törvény előtti egyenlőség élharcosai az angolszász hölgyek voltak. Azt a „képtelen" ötletet, hogy a nők is kapjanak választójogot, az amerikai nők még 1787-ben felvetették az Unió alkotmányának létrehozatalára összehívott philadelphiai kongresszuson. Egy századdal később John Stewart Mill karolta fel a női egyenjogúság kérdését, aki 1889-ben Washingtonban megalakította a Nőegyesületek Nemzetközi Szövetségét. Ez eleinte a nőkérdés olyan problémáira figyelt, mint a jogi helyzet, pályaválasztás, a női munka díjazása, leánykereskedelem stb., s csak 1904-ben kezdett komolyabban foglalkozni a szavazati joggal. A leghíresebb angol feministák, Mrs. Pankhurst és leányai biztatására megalakult a Nemzetközi Szövetség a Nők Szavazati Jogáért nevű szervezet is.

Hazánkban elsőként 1848-ban a Teleki Blanka intézetében tanuló leányok fogalmazták meg igényüket, hogy az egyetemen nők is tanulhassanak, s hogy ne legyenek olyan mondatok: „Mindenki bír szavazattal, kivévén a nőket." A magyar nők első szakmai szövetségei csak a századvégen, politikai szervezeteik pedig a századelőn alakultak meg. A magyar nőmozgalom legismertebb harcosa Bédy Schwimmer Rózsa volt. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének gróf Apponyi Albert neje lett az elnöknője, míg 1904-ben a Feministák Egyesülete Glücklich Vilma vezetésével alakult meg.

1913-ban nemzetközi nőkongresszust is rendeztek Budapesten, a szavazati jogra azonban még várniuk kellett a magyar nőknek. Jellemző, hogy az 1913-as képviselő-választási törvény nem elvi, hanem célszerűségi okokkal indokolta az elutasítást. „Sohasem érik meg az asszony a poliikára" – idézte a Társaság c. hetilap egy honatya véleményét, s hozzátette, „az asszony szerelemre termett díszvirág az élet kertjében, s nem való a politika sötét pincéjébe" (sic!). És a független nők? – teszi fel a kérdést önmagának a cikk írója, hogy rögvest meg is válaszolja: „Független nők nincsenek.A nőnek férfiú a sorsa és a legkeserűbb aggszűz szívét is megédesítheti egy elkésebb májusi napsugár októberben. Akkor pedig már fuccs a politikának."