Míg a halál el nem választ: az Attila úti gyerekgyilkosság tanulságairól

2015. január 17-én tragikus hír rázta meg Magyarországot: volt élettársa Attila úti laká­sának 4. emeleti körfolyosójáról egy 44 éves férfi az udvarra dobta közös, 6 hónapos kis­fiukat, majd utánaugrott.

Mindketten azonnal meghaltak, az anya sokkos állapotba került. Hamarosan kiderült, hogy a férfit mindössze hat nappal korábban engedték szabadon az előzetes letartóztatásból, miután a bíróság épp volt partnere sérelmére elkövetett zaklatás miatt bűnösnek találta, és egy év fogházbüntetésre ítélte, amit két évre felfüggesztett. O. Györgyöt azért ítélték el, mert 2014 decemberében egyszer már megkísérelte az ablakon kidobni a gyereket, de a lakásban tartózkodó nagymamának sikerült a kicsit kitépnie a kezei közül. Emiatt vették a férfit őrizetbe, majd helyezték előzetes letartóztatásba, ami a január 10-i ítélethirdetésig állt fenn. Az ítéletről a híradások alapján annyit tudtunk meg, hogy a kirendelt igazságügyi elmeorvos szakértő nem talált kóros elmeállapotra utaló jelet a férfinél, beszámítási képességét nem minősítette korlátozottnak, s a bíróság csak indulatvezérelt személyisége miatt rendelt el indulatkezelési tréninget számára. A bíró az anyát kifejezetten felszólította arra, hogy biztosítsa az apai kapcsolattartást volt élettársa számára, vagyis engedje őt be a lakásba.

A laikus (együtt a családon belüli erőszakra szakosodott jogvédőkkel) azt gondolná, hogy ezt az ügyet alaposan elbaltázta a bíróság. Az esetről nyilatkozó szakemberek – ügyvédek, bírók, volt bírók – ezzel szemben váltig állították, hogy itt minden jogszerűen és szakszerűen zajlott, egy ilyen indulati cselekményt semmilyen jogi eszközzel nem lehetett volna megakadályozni. Tragédiák voltak, vannak és lesznek, s ezekkel szemben a jogalkalmazó tehetetlen.

Nevén nevezni

Az érthetetlen mindebben először is az, hogy a párkapcsolati erőszak női halálos áldozatait rögzítő statisztikák szerint Magyarországon majd’ kétszer annyi ehhez hasonló tragédia fordul elő, mint a masszív fegyvertartási hagyományokkal rendelkező Egyesült Államokban vagy a szomszédos Ausztriában, négy és félszer több, mint Spanyolországban, három és félszer több, mint az Egyesült Ki­rályságban és Németországban. Hazánkban évente 10-15 gyerek hal meg családon belüli erőszak következtében: az összehasonlítás hasonlóképpen alakulna itt is. Mit tudhatnak az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban, Angliában, Spanyolországban és Auszt­riában, amit mi nem?

Röviden: komolyan veszik a családon belüli erőszakot. Rendszeresen, a területen dolgozó civil szervezetek közreműködésével oktatják a jogalkalmazókat (rendőröket, ügyészeket, bírókat, a gyámhivatalok, gyermekvédelmi szervek munkatársait) a jelenség természetrajzáról, felismeréséről, megtanítják őket az elkövető veszélyességének felmérésére, a kockázatelemzésre, lebontják az előítéleteket. Mindezeken túl hatékony eszközöket biztosítanak az elkövető megbüntetésére és az áldozatok megvédésére.

Lássuk, mit tett volna az amerikai, osztrák, spanyol, német, angol bíró, ha O. György ügye elé kerül!

Először is nyomban átminősíti a vádat emberölés kísérletévé – hisz hogyan is lehetne zaklatás az, ha valaki megpróbál egy gyereket kidobni a negyedik emeletről, amit az ezzel való sorozatos fenyegetőzés előz meg?!

Ez a bíró természetesen észleli, hogy a családon belüli erőszak tipikus esetével áll szemben, és jobb helyeken az erre szakosodott bíróságra teszi át az eljárást. A kevésbé szerencsés országokban előveszi a vonatkozó speciális eljárási protokollt, a még kevésbé szerencsés helyeken pedig (ez lenne Magyarország) használná a családon belüli erőszakról megszerzett ismereteit. Még véletlenül sem jutna eszébe nem letöltendő szabadságvesztést kiszabni (az átminősítésből már eleve ez következne), hisz minden nemzetközi ajánlás elismeri, hogy a bántalmazót más szankció nem tartja vissza a jövőbeni bűnelkövetéstől. Sőt, az enyhébb büntetések csak lovat adnak alá – azt szűri le, hogy komolyabb felelősségre vonás nélkül bármit megtehet a családtagjaival. Bírónkban fel sem merülne, hogy elmeorvos vagy pszichológus szakértő véleményét kérje, hisz a családtagokkal szembeni erőszakos viselkedést az esetek 99 százalékában nem lelki betegség vagy pszichés rendellenesség okozza, ezért a személyiségtesztek nagy valószínűséggel nem jeleznének semmilyen elmeállapotbeli eltérést.

A bántalmazót nem a személyisége, hanem a gondolkodásmódja különbözteti meg a szisztematikus erőszakot nem alkalmazó emberektől. Erős jogosultságtudattal rendelkezik, családtagjait a saját birtoktárgyainak tekinti, ezért meg­győződése, hogy bármit megtehet velük. Meg is tesz, amíg azt tapasztalja, hogy emiatt nem éri őt semmilyen hátrány: a büntető igazságszolgáltatás istenigazából nem marasztalja el tettéért; a szomszéd továbbra is kedvesen köszön neki, barátai cinkosan hátba veregetik, szülei kiállnak mellette, az óvónők kórusban zengik, hogy milyen jó apa, minden reggel ő hozza a gyereket.

A német, angol, spanyol bíró tudja ezt jól, ezért ő egy családon belüli erőszakkal foglalkozó szakértőt rendelne ki, aki kifejezetten a bántalmazó viselkedés kimutatását végzi el, és ennek alapján tesz ajánlásokat.

Ilyen igazságügyi szakértő hazánkban jelenleg nincs.

O. György ügyéhez visszatérve: az átlagos bántalmazónak indulatkezelési tréninget előírni a világ legfölöslegesebb intézkedése. Köszöni szépen, tudja ő kezelni az indulatait a főnökével, az idegenekkel szemben, a hivatalokban, a rendőrségen, a bíróságon – csak azzal szemben engedi őket szabadjára, akivel szemben megengedheti magának.

Ritka az a családon belüli erőszakot elkövető személy, aki annyira „indulatvezérelt”, hogy behúzzon a főnökének a munkahelyén, vagy a rendőröknek, amikor kiszállnak a „családi perpatvarhoz”.

Az áldozatok helyzetét épp az keseríti meg, hogy szinte lehetetlen támogatókat találniuk a környezetükben, mivel senki sem tudja elképzelni az udvarias szomszédról, a szeretetteljes apukáról, a hónap dolgozójáról, hogy mit művel a négy fal között. A kóros elmeállapot mítoszának az is ellentmond, hogy az esetek túlnyomó többségében az elkövető mérnöki pontossággal előre megtervezi az erőszakcselekményt. Ez nem hirtelen felindulásból elkövetett bűneset, hanem precízen, alaposan kiszámított csapás. Nálunknál jobb helyeken az ilyen elkövetőket bántalmazóterápiába küldik, ahol a gondolkodásukon próbálnak meg változtatni, szembesítve a viselkedésükkel és felelősségvállalásra kényszerítve őket. Tegyük hozzá, igen alacsony hatásfokkal.

Pótcselekvés helyett

Mit csinál mindezek helyett a magyar bíró a magyar jogi környezetben? Előveszi a magyar büntető törvénykönyvet, s örömmel konstatálja, hogy kvázi távoltartást magatartási szabályként még felfüggesztett szabadságvesztés esetén is előírhat, azaz elrendelheti, hogy az elkövető a bűncselekmény sértettjétől vagy annak lakásától, munkahelyétől, az általa rendszeresen látogatott bármely helytől távol tartsa magát.

Az O. György-eset után többen az anya felelősségét firtatták: miért nem kérte volt élettársa távoltartását?

Érdemes leszögezni:

azok az országok tudnak hatékonyan fellépni a párkapcsolati erőszakkal szemben, amelyek a leginkább mentesítik az áldozatokat az eljárások működtetése alól, s az állami szervek automatikus tevékenységére helyezik a hangsúlyt. Elismerve a sértettek sajátos helyzetét, nem terhelik őket a magánindítvány előterjesztésének kötelezettségével, messziről kerülik a szembesítés, a békéltetés valamennyi formáját.

O. Györggyel szemben ráadásul nem is volt szükség távoltartás kérelmezésére, hiszen az ítélethirdetés napjáig a vádlott előzetes letartóztatásban volt – de a megelőző távoltartás elrendelésének kérése a kialakult joggyakorlat ismeretében kevés sikerrel kecsegtetett volna. A magyar rendőrség és a bíróság ugyanis ezt a jogintézményt – a nevével ellentétesen – nem prevencióra, hanem intervencióra alkalmazza: múltbeli eseményekre alapozva nem, csak akut vészhelyzetben rendelik el. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy vajon a távoltartás megfelelő jogintézmény-e az O. György-féle bántalmazók megfékezésére. A külföldi tapasztalat azt mutatja, hogy csak a kevésbé veszélyes elkövetők esetében bír visszatartó erővel. Éppen ezért szükséges az elkövető veszélyességének felmérése, a kockázatelemzés elvégzése minden egyes esetben. Az áldozat­védelemmel foglalkozó nőszervezetek e célra a más országokban évek óta jól működő „NAGY 26” kérdéssort használják. Így azon bántalmazóknál, akiket a kockázatelemzés a veszélyes kategóriába sorol, fel sem merülhet a távoltartás kezdeményezése. A magyar szervek mintha megfeledkeztek volna arról is, hogy a távoltartást nem pusztán a bántalmazott fél kérheti, a rendőrség hivatalból elrendelheti az erőszak észlelése esetén, de kezdeményezésére jogosultak a szociális ellátó rendszer, a gyermekvédelmi és az egészségügyi rendszer hivatalai is.

A speciálisan képzett bíró azt is rögtön észlelte volna, hogy a gyerek is egyértelmű veszélyben van, s ezért nem szólította volna fel az anyát a kapcsolattartás biztosítására, de épp az ellenkezőjét tette volna. Ha valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mégsem emberölés kísérlete miatt folytatja az eljárást, hanem az ügyészség eredeti tervei szerint zaklatásért, felmerül benne, hogy itt a kiskorú veszélyeztetése is fennáll. Ha pedig az ügyészség nem indítványozza a szülői felügyeleti jog megszüntetését, felhívja rá a figyelmet, hogy ezt polgári perben az anya is kérheti, de a gyámhivatal és az ügyész is. Addig is teszi a dolgát: a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjaként a gyermek veszélyeztetettségének megszüntetése érdekében jelzéssel él, és javasolja a kapcsolattartás azonnali korlátozását. És ha mindez így történik, most nem kéne senkinek a mundér becsületét védenie, s abszurd módon azt állítania, hogy nincs jogi lehetőség az ilyen szörnyű tragédiák megelőzésére.

*

2002 szeptemberében az apja lelőtte az akkor 12 éves Tomit, majd a HÉV elé vetette magát. Előtte évekig fenyegette a rokonait a családja kiirtásával. Az édesanya és a gyerekek folyamatos bántalmazásáról, a halálfélelmükről számos hatóság tudott, de semmit sem tettek az életveszély elhárítására. Az országos felháborodás hatására az Országgyűlés elfogadta a családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégiát, s a rendőrség belső protokollt adott ki az ilyen esetekre vonatkozó rendőri feladatokról, mely a mai napig hatályban van.

Egy kisgyerek meggyilkolása szörnyű trauma, nemcsak a közvetlen környezet, hanem az egész társadalom számára. De ha már megtörtént, el lehet dönteni, hogy a felelősök kimosdatására és a probléma szőnyeg alá söprésére használjuk, vagy valódi változások elindítására. Ha másra nem, a 2003-as stratégia tényleges végrehajtására.

A szerző jogvédő, a nőket és gyerekeket érő erőszak áldozatai számára jogsegélyszolgálatot működtető PATENT Egyesület munkatársa.