A második nem

Részlet a könyvből

Ha mármost a nôt nem határozza meg nôstény volta, ha azt is elvetjük, hogy az „örök nôi” lényeggel magyarázzuk, s ha ezzel szemben azt állítjuk, hogy – akárcsak ideiglenesen is, de – léteznek földünkön nôk, önként adódik a kérdés: mi a nô? A puszta kérdésfeltevésben benne rejlik az elsô válasz. Jellemzô, hogy a kérdést egyáltalán felvetem. Férfinak soha nem jutna eszébe könyvet írni a férfinem sajátos helyzetérôl. Ha önmagamat meg akarom határozni, azzal kell kezdenem: „Nô vagyok”, s ez a tény szolgál minden további állításom alapjául. Egy férfi sosem kezdené önmaga definiálását azon, hogy a hímnemhez tartozik: magától értetôdônek veszi, hogy férfi. A két nem – férfi és nô – szerepe anyakönyvek, kérdôívek rubrikáiban kizárólag külsôséges, formai tekintetben szimmetrikus. Viszonyuk korántsem olyan, mint a kétfajta elektromosságé, vagy mint két ellentett pólusé: a férfi egyesíti magában a pozitívot és a semlegest; olyannyira, hogy a francia nyelvben az embert egyszerûen a „l’homme” (férfi) szó jelöli; az általános „ember” jelentésû „homo” magába olvasztotta a speciális „férfi” jelentésû „vir” szót.* (* Mint a régi (és népi) magyarban, ahol az „ember” a „férfit” is jelenti.) A nô a negatívum, olyannyira az, hogy meghatározni is korlátaival szokás, mindenfajta kölcsönösség kizárásával. Olykor vérig bosszantott, hogy absztrakt problémákról folyó vitáink során férfiak azzal intettek le: „Ezt csak azért gondolja, mert nô”, de tudtam, hogy védekezni csak egyféleképpen védekezhetek ellene: ha azt felelem rá: „Azért gondolom így, mert így igaz”, szubjektív mivoltom kiküszöbölésével; szóba se kerülhetett, hogy azzal vágjak vissza: „Maga azért gondolja az ellenkezôjét, mert férfi”; magától értetôdô ugyanis, hogy férfinak lenni nem speciális állapot, a férfinak azért van igaza, mert férfi, a nônek azért nincs, mert nô. Ahogy a függôleges irány, a régiek felfogása szerint, abszolút függôleges volt, s minden, ami ferde, ehhez mérten ferde, úgy típusa az abszolút emberinek a gyakorlatban a hímnemû típus. A nônek méhe van, petefészke, sajátlagos létfeltételei bezárják szubjektív mivoltába: elôszeretettel mondják rá, hogy a mirigyeivel gondolkodik. A férfi önhittségében teljesen megfeledkezik róla, hogy neki is vannak hormonjai, heréi. Saját testét közvetlen, normális kapocsnak tekinti tudata és a külvilág között, amelyet a maga objektivitásában vél felfogni, a nô testét ellenben – mindazzal együtt és annak következtében, ami benne speciálisan nôi – gátnak, börtönnek. A nôstényt bizonyos tulajdonságok hiánya teszi nôsténnyé” – mondta már Arisztotelész is. „A nôi jellem megítélésénél abból kell kiindulnunk, hogy a nô természettôl fogva fogyatékos lény.” S az ô nyomdokaiba lép Szent Tamás, amikor kijelenti, hogy a nô „sikerületlen férfi”, „esetleges” lény. Ezt fejezi ki jelképesen a bibliai Teremtés-monda is, amely szerint az Úristen Évát Ádámnak „egy fölös csontjából” teremti meg, Bossuet szavával. Az emberiség hímnemû, a férfi a nôt nem mint olyat, hanem önnönmagához viszonyítva határozza meg, nem tartja autonóm lénynek. „A nô relatív lény…” – írta Michelet. A nô az, amivé a férfi ítélete teszi; szokás például „nemiség”-nek nevezni, amiben az fejezôdik ki, hogy a férfi szemében elsôdlegesen nemmel bíró lény; a nô a férfi számára a szexus, tehát abszolút értelemben is az. A nôt a férfihoz viszonyítva szokás meghatározni és jellemezni, a férfit nem a nôhöz viszonyítva, ô a lényeges, a nô a lényegtelen. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nô a Másik.