Az anyai érzés története

Az ​anyai szeretet szent dolog. Többszörösen is az: a gyermek – és ki nem volt gyermek, kinek ne lenne, vagy ki ne akarna gyermeket – világra hozója, szükségleteinek kielégítője, elsődleges támasza, nevelője és tanácsadója, mindez az édesanya, ahogyan a magyar kifejezés olyan érzékletesen jelöli. Édes, mert az általa nyújtott örömök megédesítik személyét és a vele való kapcsolatot. Jelenléte, feltétlen odaadása annyira természetes életünkben, hogy nem is tudunk, nem is merünk arra gondolni, hogy mindez esetleg másképp is lehetne. Arra, hogy az anya talán nem szereti mindig gyermekét, talán nem is akarja gondozni, talán nem akarja magát feláldozni miatta. Tudjuk persze, hogy vannak ilyenek: a kicsinyüket elhagyók, a rosszul nevelők, azok, akik nem akarnak sohasem teherbe esni. Őket azonban a társadalom negatív ítélete sújtja. Ha nem is mindig a törvény, annál gyakrabban a közvélemény bírálata: az anyaság a természet követelménye, amelynek engedelmeskedni kell. Aki nem ezt teszi, a deviáns, jobb esetben „furcsa” lesz, akit megvetnek, megmosolyognak vagy megsajnálnak: e három viselkedés mindig a gyengébbel, a kevesebbet teljesítővel szemben nyilvánul meg. Az anyai viselkedés eme „természetességét”, „ösztönjellegét” vizsgálja a filozófus Elisabeth Badinter történeti perspektívában. Nem kevesebb céllal, mint kimutatni, hogy az anyák gyermekeik iránti szeretete sem más, mint a többi szeretet: változó és feltételekhez kötött. Nem ösztönös. Függ az anyaság, és tágabb értelemben a nők és a gyermekek társadalmi, formális megítélésétől, a gazdasági helyzettől, az uralkodó kulturális normáktól, és természetesen az egyéni vágyaktól is. Az áttekintés során igyekszik velünk megértetni, hogy a 17-18. században miért nem rettentek vissza az anyák dajkaságba adott kicsinyeik magas halálozási arányán. Feltárja, hogy a szeretet eme látszólagos hiánya vagy háttérbe szorulása mennyire összefügg a női önkifejezés lehetőségeinek és korlátainak korabeli állapotával. Megtudjuk, hogy a 19. század, a polgárság kora miként változtatta meg a gyermekkel, így az anyasággal kapcsolatos értékeket, és hogyan lett a „felelőtlen anyából” a kicsinyeiért magát feláldozni kész „pelikán-anya”. Kifejti azt a véleményét, hogy a pszichoanalízis csak tovább növelte a nők gyermekeik iránt érzett felelősségérzetét, kiemelte az anyai hivatás természetszerűségét, és áldozat jellegét. A „jó anya” 19. századi modelljét a tudatalattiba helyezve, kimondhatatlanul is deviánsnak, talán nem bűnösnek, de mindenképp betegnek kiáltotta ki azt a nőt, aki nem kíván teherbe esni, vagy nem „mintaszerűen” szereti gyermekét. Legvégül, a számunkra talán a legközelebb álló témaként a modern családmodellt vizsgálja, kiemelve az apa növekvő szerepét és otthoni feladatvállalását.