Asszonyok könyve

Fodor Marcsi újságíró ismertetője: 

“Most is azt mondom: az én szívembe szeretet sose volt, épp elviseltem az életet. De édesapám ilyen kemény volt, ilyen sorsot szánt nekem. Leéltem. Most már töltöm a hetvenedik esztendőmet, de most is fáj az élet, mikor látom, akit egykor úgy szerettem. Máig fáj a szívem érte.” - meséli Nagy Olga: Asszonyok könyve című művének egyik szereplője, és ahogy az ember olvassa az ilyen csontig hatoló történeteket, a szíve összeszorul, de annyira, ami szinte elviselhetetlenné teszi a lapozást. Legalábbis, bevallom, én nagyon megszenvedtem minden egyes oldalt. De nem azért, mintha könyv rossz lenne, vagy unalmas, épp ellenkezőleg. Olyanok mintha egyik balladát olvasnánk a másik után, csodálatosan tarka népmesékbe ötvözve, azzal a plussszal megspékelve, hogy mindez igaz, mert a néprajzkutató szerző faluról falura járva gyűjtötte az öregek igaz történeteit és rendezte kötetbe. Nem ez az első, vagy az egyetlen kötete, de ez az, ahol a női sorsok vannak központban, mert munkája során felfigyelt rá, hogy ha a férfiak anekdotáznak a fiatalkorukról, az életükről, az valahogy mindig olyan optimista kicsengésű. Ám amikor a nők mesélnek, akkor valahogy mindig izzik bennük a keserűség. Úgy döntött hát, hogy ezeket a női meséket egy kötetbe gyűjti, ez lett az Asszonyok könyve. Szerintem nagy hiba, hogy nem tartozik a kötelező olvasmányok közé, mert akkor talán nem lenne tele a net a “régen bezzeg minden sokkal jobb volt” féle posztokkal. Mert ez óriási tévedés. Nekünk, nőknek a történelem során soha nem volt még ennél több jogunk, vagyonunk, hatalmunk, mint manapság. Csalókák azok a történelmi filmek, regények, amelyekben látványos kosztümökben, fantasztikus kalandokat élnek át a merész asszonyok. Nem tagadom, bizonyára erre is volt példa, de a többség, az bizony úgy élt, ahogyan az Nagy Olga könyvében le van írva. Szegényen, kiszolgáltatottan, iszonyatosan sok, kemény munkával, és rengeteget gyászolva – férjet, szülőt, gyereket. A könyv az asszonyok életének nagy témaköreit veszi sorra. Azt a kegyetlen, éhezésekkel és kemény munkával teli, szeretettelen gyerekkort, amire még idős korban is fájdalmas visszaemlékezni. A szerelem nélküli házasságot, amit a szülők rendeztek el, és ami ezért gyakran sok-sok keserűséget okozott, pláne ha a férj agresszív volt, vagy épp elitta, eljátszotta azt a keveset, ami volt. A gyerekvállalás nehézségeit: a meddőséget, a korai gyerekhalált, a fiatalok hálátlanságát és közönyét. És aztán ott van az utolsó fejezete az életnek, az öregség, amikor az ember feleslegessé válik, sőt teherré önmaga számára is, és magányosan peregnek a soha nem múló napok. Nincs egyetlen olyan történet sem a könyvben, amit ne kellene megkönnyezni, de közben az ember mégis azt érzi, ahogyan olvassa, hogy bárcsak több ilyen könyv lenne, és bárcsak korábban, már a 16. században, vagy előtte elkezdték volna leírni a kutatók ezeket az életmeséket. Bárcsak hallhatnánk, hogyan éltek szépanyáink a középkorban, az ókorban, bárcsak lenne még több napló, levél, önéletrajz, amelyekből kiderülhetne, hogy milyen volt régen a világ, a nők számára. Mennyit tanulhatnánk belőle...