Ma Ádámra emlékezünk, aki fél évet élt. A saját apja dobta ki a negyedikről. Ádám ma lenne egy éves. Nem tudom elmondani azt a részvétet, amit a kisfiú anyja iránt érzek, ez a legszörnyűbb dolog, ami egy anyával történhet. Ádám tragédiájával fél évvel ezelőtt tele voltak a lapok, szörnyülködő szalagcímek különösen durva történetként hirdették az esetet. Pedig nem az egyetlen volt, és nem is az első vagy az utolsó. Az az iszonyú igazság, hogy tonnaszám ismertek az ilyen történetek, vannak fogalmaink a megelőzésről is, vannak a világban megfelelő gyakorlatok erre, mégis mindig csak a részvét marad?!

Hogyan létezik az, hogy a világnak ebben a többihez képest nem is olyan rossz szegletében, egy európai uniós országban egyszerűen tehetetlenek vagyunk egy szisztematikusan zajló sorozatgyilkossággal szemben? Mert hát mégis minek nevezzük a családon belüli erőszakot, aminek áldozatul esik minden hónapban egy gyerek, és minden héten egy nő? És hol vannak még azok a százezrek, akik nem halnak bele, csak éppen szörnyű életük van, mert senki nem segít rajtuk, senki nem hisz nekik, senki nem hallgatja meg a bajukat, és sokszor ők maguk se tudják, hogy egyáltalán baj az, hogy rendszeresen verik és erőszakolják őket, mert ebben a szép hagyományban élnek ki tudja, mióta?

És hogy van az, hogy egy országban, amelynek a jogrendje megfelelően szankcionálja a gyilkosságot és a súlyos testi sértést, a döntéshozók valahogy szemet hunynak afölött, ha valaki a saját családjában követ el ilyesmit? 

Azért a gyilkosságra persze felkapjuk a fejünket, csak éppen a nagy szörnyülködésben a legtöbben rendszeresen megfeledkeznek az odavezető útról. Pedig az ilyesmi nem csak úgy meglepetésszerűen történik, többnyire hosszú és rettenetes előzményei vannak. 

Hadd mondjam azt nektek, hogy az Újrakezdés csoportban, ahol  bántalmazott nők egymást segítik és támogatják, naponta kapunk olyan történetet, ahol a nőnek és a gyerekeknek is éppen csak szerencséje volt, hogy nem kötöttek ki ők is ennek a sorozatgyilkosságnak az áldozatai között.

De az erre rendelt intézmények többségétől aztán nyugodtan kiköthettek volna. a magyar rendőrség, a gyerekvédelem és a bíróságok, azok az intézmények, akikhez a családon belüli erőszak esetei kerülnek, nap mint nap döbbenetes közönyről tesznek tanúbizonyságot embertársaik életét illetően, persze tisztelet a kivételnek. pedig ők volnának annak a biztosítékai, hogy ne kerüljön sor ilyen tragédiákra rendszeresen.

Akárcsak az egymilliárd nő ébredésén, február 14-én, most is megkértem az újrakezdés csoport tagjait, hogy meséljék el, nekik, sokszor életveszélyben lévő nőknek miket mondtak a hivatalos szervek, amikor megpróbáltak kiállni magukért és a gyerekeikért, megpróbáltak tenni azért, hogy ne érje őket rendszeres lelki, fizikai és szexuális bántalmazás. hadd idézzek tőlük néhány mondatot:

Verának ezt mondták a rendőrségen: 

"nem indítunk veszélyeztetésért eljárást, mert a gyereken ruha volt"

Kinga ezt kapta a városi ügyészségtől:

" Tény,hogy a gyermek legalább két alkalommal szem- és fültanúja volt annak,hogy édesapja édesanyját veszekedést követően bántalmazta, azonban figyelemmel  arra, hogy a bántalmazások között több mint egy hónap telt el azok rendszeresnek nem nevezhetők."

Majd a gyámügy válasza idén kérdésére, hogy miért nem adják vissza neki a fiúkat ( 4 és 10 évesek): "Mert későn lépett."

Andreának saját ügyvédje, akit ő fizetett, azt mondta: 

"mikor azt mondtam neki, nem szeretném, ha "apuka" a gyermekem közelébe jönne bármikor és ezért mindent meg fogok tenni, a reakciója: "Andika, a baszásnak ára van!". Vagy mikor elmondtam neki, hogy a volt férjem megerőszakolt, akkor azt mondta, ilyen hülyeséggel ne is idegesítsem."

Katával azt meséli a bíróságon történtekről, hogy "az apa felé egyetlen kerdést nem tesznek fel a vádirattal kellően valószínűsített bántalmazásokra vonatkozóan, de nekem szegezik a kérdést, hogy akár tudatosan akár tudat alatt van- e bennem bármi motiváció, hogy a gyerekeket elszakítsam az apjuktól"

Réka esetében a bíró az ítéletben kijelentette, hogy

"a testi sértés, ha valóban megtörtént, tolerálható egy feszült válási helyzetben."

Viki, amikor volt élettársa meg akarta fojtani, kihívta a rendőröket, azt mondták neki a feljelentés rögzítésénél:

"anyuka, nem írom bele, hogy fojtogatta önt, mert az túl durva..."

Zsófinak ezt mondta a gyerekvédelmi szakértő: 

"maga választotta a férjét annak idején. Ha akkor tetszett, tessen most is. A lánya is magát fogja okolni ezért a döntésért, amikor kamaszodni fog."

És folytathatnánk a sort napestig, mert körülbelül minden napra jut valami hasonló. Ádám tragédiája is olyasmi, amit meg lehetett volna előzni, mert az apa előzetes letartóztatásból jött vissza, miután egyszer már fenyegetőzött a gyerek megölésével tehát benne volt a rendszerben, ismert volt. csak éppen az igazságszolgáltatást egy kicsit sem érdekelte, hogy  megvédje ettől az embertől a családját, pedig pontosan tudni lehetett, hogy veszélyes. A rendőr természetesen nem mulasztotta el a kisfiú anyját hibáztatni, mondván,

"minek engedte be". 

Kérdem én, miért vagyunk meglepve azon, hogy hány ilyen eset végződik gyilkossággal? Azért nem azt mondom, hogy tragédiával, mert az nem elég tragédia talán, évekig terrorban élni? Belegondolnak a törvényhozók, az intézmények abba, hogy milyen élete lesz annak a gyereknek, aki így megnyomorítva nő fel? Belegondolnak a felelősségükbe akkor, amikor tömegével hagyják sorsukra az állampolgáraikat, amikor nem hisznek a nőknek, a gyerekeknek, és hagyják gyilkosságig fajulni a családon belüli erőszakot? Ezek az emberek, ezek a túlélők ugyanúgy az adójukból fizetik őket! 

A családon belüli erőszak nem valamiféle hiszti, hanem tömegjelenség, tömeges megnyomorítója egész családoknak, a hatalmaskodásból, az erővel való visszaélésből fakad, és abból, hogy ebben az országban a nőket és a gyerekeket még mindig másodrendű állampolgárokként kezelik. 

De akkor mi az, amit mi tehetünk? A legfontosabb az, hogy először is senki se dugja homokba a fejét, akkor se, ha a szomszédját bántják, vagy a kolléganőjét, a nagynénjét. Azzal tehetünk a legtöbbet, ha odafigyelünk egymásra, minél többen vagyunk tudatában ennek, annál előbb tud egy bántalmazott nő a maga és a gyerekei számára egyáltalán segítséget kérni, ha van kihez fordulni, ha nem hagyják sorsára és nem hibáztatják a családtagjai, az ismerősei. ha mindenki ráébred, hogy ebben a szörnyű helyzetben ki kell nyújtani a kezünket egymás felé, és nem befogni a fülünket! Az erőszak mindannyiunk ügye, egy pillanatig sem magánügy, mindenre kihat. Százezres nagyságrendű ember, köztük iszonyatosan sok gyerek él ebben a pillanatban is súlyos terrorban és életveszélyben. egy olyan országban, ahol elvileg béke van.

És másodsorban iszonyú hangosan követeljük, hogy az országban, amiben béke van, az országban, amiben pénz van mindenféle hülyeségre, az országban, ami tizenegy éve tagja az Európai Uniónak, sürgősen ratifikálják az Isztambuli Egyezményt, amely a családon belüli erőszak felszámolására és megelőzésére jött létre, és az állami szervek összehangolt fellépését sürgeti a családon belüli erőszak ügyében. Magyarán szólva ez az előfeltétele annak, hogy a hatóságok képzést kapjanak, hogy hogyan kell fellépni, annak, hogy az egyébként létező törvényeket a bíróságok alkalmazzák, annak, hogy a gyerekvédelem ne a gyerekek ellen dolgozzon, annak, hogy sokkal, de sokkal több biztonságos menedékház jöjjön létre az erőszak elől menekülők számára, és annak, hogy aki az államtól kér segítséget, amelynek az állampolgára, akkor valóban segítség illesse meg, és ne az, hogy  egyesült erővel még mélyebbre nyomják a fejét a víz alá. Ez az előfeltétele annak, hogy megelőzzük a tragédiákat, és biztosítsuk, hogy ennek a többszázezer embernek esélye legyen olyan életet élni, ahol nem mindennapos verés és erőszak az osztályrészük.

Mikor fogják ennek az országnak a döntéshozói végre felfogni, hogy emberéletekről van szó, köztük a jövő generáció életéről?!