Tízezer bevándorló, s egy szál templom se.
Bizonyság a színhely korszerűségéről, racionalitásáról? Arról, hogy az ember megszabadult a történelem kísérteteitől és retteneteitől.
Ez részben megmagyarázza, miért ért mindenkit ennyire készületlenül az egész.

Csakhogy vámpírunk is igen alantas – a Rice-i kifinimult Übermensch helyett koszos, büdös, bestiális Untermensch, a gyenge, védtelen kislány álarcában. Vércsapoló emberszolgája, a taszító, pedofil Hákan egyre kevésbé bizonyul hasznosnak „szerelme” számára – végül nyomorultul el is pusztul. Azaz – ez a baj –, nem pusztul, ám élőhalott állapota, melynek során további áldozatokat szed, a legkevésbé sem emelkedett. Whitley Striebernél olvashatunk hasonló, extrém halhatatlanságról, de az, ahogyan Lindqvistnél a szétsavazott, a vámpír által lecsapolt, majd több emeletnyi zuhanás után a betonon összezúzódott, és a hullaházba szállított húscsomó ragaszkodik, arc nélkül, megvakítva, ám, Eli gyermektestének gondolatára rendületlenül álló farokkal nyomorult „életéhez”, talán a legvisszataszítóbb a műfajban. (Megj.: a film igen gyorsan, a könyvhöz képest kegyesen gyorsan végzett a karakterrel.) Halála, azaz magát csökönyösen halogató halála éppoly gyomorforgató, mint szánalmas élete és ferde hajlama.

Eli – ha ő egy gondolkodó lény volna, azt mondanám, utánpótlás szerzése céljából –összebarátkozik a kiközösített, megalázott, magányos Oscarral, aki kénytelen szembesülni a felismeréssel, hogy a furcsa, ám egyre szimpatikusabb  szomszéd kislány nem ember, hanem vámpír, nem gyerek, hanem kétszáz évesnél is idősebb matuzsálem, és nem lány, hanem fiú, ráadásul, a döbbenetet megkoronázandó, még az sem, hanem kasztrált, nemtelen lény. Oskarnak utóbbit a legnehezebb megemésztenie, de végül túlteszi magát rajta. Az új kapcsolat erővel ruházza fel, immár nem a fát szurkálja a naiv-gyermeki mágikus világképben ringatózva, helyébe képzelve kínzóját, hanem közvetlenül vissza mer ütni Jonny-nak, túl nagyot is. Lényegében ez vezet a film záró kockáin különösen bizarr esztétikával megjelenített tragikus végkifejlethez, a medencében lebegő letépett fejekhez.

Az erkölcsi relativizmus kérdése hasonlóképpen jelenik meg, mint a Legenda vagyok c. műben: azaz, itt is felvetül a kérdés – és a gótikus műfajnak megfelelően nem éppen optimista emberkép formájában! –, hogy milyen arányban tartja vissza az embereket a bűntől a saját meggyőződésük, illetve a törvény ereje, a lebukás veszélye.

– Én... nem ölök embereket.
– Nem. De szeretnél. Ha tudnál. És valóságosan megölnéd őket, ha arra lenne szükség.
– Mert gyűlölöm őket. És ez óriási...
– ...különbség. Gondolod?
– Igen...?  
– Ha megúszhatnád. Ha csak úgy megtörténne. Ha azt kérhetnéd, hogy haljanak meg, és ők meghalnának. Akkor se tennéd meg?
– ...de igen.
– Igen. És ha a kívánságod, a kedved szerint menne végbe. Bosszúból. Én azért csinálom, mert muszáj. Nem tehetek mást.
– De csak azért, mert bántanak, cukkolnak, csak azért, mert...
– Mert élni akarsz. Akárcsak én.
 

Eli szavaiban van valami, és ezt Oscar is tudja: megismerkedésük előtt gyilkosságokról szóló hírek képeit ragasztgatta gondosan egy albumba, és magányos szerepjátékai során azonosult is az elkövetőkkel. Ő, a tehetetlen áldozat, akit rendszeresen vertek, Röfinek gúnyoltak, aláztak, és visítania kellett, mint a malacnak, irigyeli ezeket a bűnözőket, mert - gonoszságuknál fogva - hatalmuk van.